Shaun, a bárány Nick Park, a Wallace és Gromit-széria urának és parancsolójának agyából pattant ki 2007-ben, és egy pillanat alatt állította maga mellé a felnőtteket és persze a gyerekeket is, de valljuk be őszintén, pont annyira nem a gyerekeknek szólnak Park művei, mint mondjuk a SpongyaBob Kockanadrág kalandjai, amin elröhög ugyan a gyerek, de a poénokat teljesen csak a szülők értik majd meg, nem is beszélve a messziről is jól látható popkulturális utaláshalmazról. Mint amilyen ez.

De hát ettől még Shaun egy nyomorult gyurmabárány. Egy bárány. Gyurmából. Akkor miért imádja mégis minden felnőtt? Nyilván azért, mert a cukiságon túlmutató arckifejezésekkel operál, ezek az arckifejezések szolgálnak kommunikációként, ugyanis egyetlen szó sem hangzik el az epizódok és a mozifilm játékideje alatt. A grimaszok viszont, hogy egy igazi klasszikus közhellyel éljek, többet mondanak minden szónál.

Shaun és kollégái a báránymelóban ezúttal kisebb összetűzésbe kerülnek gazdájukkal, hiszen a napi rutinnak számító korán kelés-terelés-etetés-alvás rutin egy idő után elveszíti élvezeti értékét, a bárányoknak ennél több kell, főként annak fényében, hogy régen a gazda is sokkal közelebb állt állataihoz. Amikor fellázadnak a főnök ellen, hogy egy szabadnapot vehessenek ki, az eset meglehetősen rossz fordulatot vesz, gazdájuk a városban találja magát emlékezetkieséssel, mire a kis csapat felkerekedik, hogy visszaszerezze régi életét.

Azt azért lehet sejteni, hogy a Shaun, a bárány nem a történetével fogja megolvasztani a szíveket. Teljesen sablonos történéshalmazt sikerült belepréselni a 85 perces játékidőbe, még a szinte kötelező sintér is előkerül a nagyvárosban főellenként, szinte meg is sértődnél, ha nem így történne. De a karakterek cukisága, a megvalósítás, a hangulat és néhány meglepő húzás elviszi a balhét, nem hittem volna például sohasem, hogy valaha is egy animációs filmben fogom hallani a Foo Fighters Home című dalát, itt azonban nem csak hogy megszólal, de meg is ríkat.

Shaun tökéletesen egyensúlyozik a gyermeki és a felnőtt tartalom között, a gyerkőcöknek a csetlés-botlás tökéletesen kielégítő lehet, de a felnőttek szívét is kifacsarja a hajléktalanná vált, kisgyermekes „család” gyermekvidámító jelenete, hogy aztán a végén nyilvánvalóan jöjjön a kötelező happy end, a tanulságok levonása, és a tudat, hogy egy boldog világban élünk, ahol Shaunt, a bárányt lehet nézni a moziban. Nem tehetsz jobbat magaddal és a gyerekeddel, mint hogy megnézed, még akkor is, ha a Nick Park-univerzumból készült már ennél azért jobb film is. Amíg ilyen egy rosszabb minőségű Shaun-film, addig tényleg boldog lehet ez a világ.