Oké, visszatért a Star Wars, de arról valamiért sokkal kevesebben beszélnek, hogy Charlie Brown is betáncikált a mozivásznakra, és ez sem kis comeback, de nem ám, hiszen gyerekkorunk hőse csak ünnepnapokon lép elő újra, és hát ünnepnap, az bizony van. És nem csak karácsony. A Peanuts-film ugyanis jó. És pont azért jó, mert hiába az újítások, a 3D, a CGI, Snoopy és Charlie bizony nem változtak az égvilágon semmit.

Nem tudom elítélni azokat, akik kihordtak lábon egy kisebb szívinfarktust az első promók láttán, mert a film elég furcsa köntösben tálalja a mondanivalóját, CGI-animációval kombinálja a régi grafikai megoldásokat, ami első pillantásra eléggé felemás képet mutat, de mindenki megnyugodhat, Snoopyéknak jól áll a modern kor.

Szerencsére abszolút alázattal nyúltak hozzá a Peanuts-életműhöz, az animáció a legkevésbé sem gagyi, a szereplőkre pedig nem akartak ráerőltetni semmi olyat, ami ész nélkül modernizálná őket, bár azért itt-ott becsúszik egy-egy frissebb popdal, és tulajdonképpen még ez sem áll rosszul a mozinak. A Blue Sky abszolút a régi rajongókra gyúrt, ez pedig nagyon tökös tett, mert a Peanuts-képregényeknek és filmeknek egyedi hangulata, sok helyen kifejezetten felnőttes humora van, ez pedig 2015-ben nem feltétlenül jelent nagy bulit a pénztáraknál.

De Charlie Brown megtette, amit lehetett, a film sikeres, a rajongó boldog. Charlie még mindig a világ legcukibb lúzere, aki ezúttal egy lány miatt ki akar bújni saját lúzerségéből, miközben barátja, Snoopy segíti őt, aki néha a főszál mellett egy párhuzamos történetet él meg, melyben pilótaként szíve szerelmét menti meg a gonoszoktól Woodstock segítségével. És az egész úgy jó, ahogy van. Néha picit lehetne több, de az, hogy egy ennyire klasszikus Charlie Brown-sztorit kaptunk mindenféle modern sallangtól mentesen, felnőtteknek szánt poénok tömkelegével úgy, hogy közben a gyerekek is jól szórakoznak, az tulajdonképpen egy kisebb-nagyobb csoda. És ezért nem lehetünk elég hálásak.