A Netflix és a brit Channel 4 új koprodukciójából, a The End Of The F***king Worldből származik a címben ellőtt idézet. Megnéztük a miniszériát, és nem csak egyetértünk vele, hanem rögtön magunk mögött is hagynánk mindent.

A Charles Forsman minimalista képregénye alapján készült nyolcszor húszperces sorozat felütése ugyanaz, mint a road movie-knak általában. Valakinek vagy valakiknek elegük van az életükből, ezért maguk mögött hagyják a társadalmat és útra kelnek egy szebb folytatás reményében.

Charles Forsman képregényéből egy részlet

Amitől azonban igazán különleges lesz a film, hogy az úton lévős narratíva mellé ügyesen húzza be a feketekomédia és a vérkomoly dráma hangulatát is. Mivel tizenéves főhősökről van szó, mondhatnék tinidrámát is, de a The End Of The F***king World azért túlmutat a középsulis témákon, még ha az alaphangvétele elég hasonló is azokéhoz. És minispoiler: a szüzesség kérdése is fontos téma lesz.

De nézzük honnan indulunk! Van egy lány, akit sok évvel ezelőtt elhagyott az apja, anyjával nem találja a hangot, mostohaapja pedig explicite fel is veti, hogy leléphetne. Aztán van egy srác, aki kölyökkorában végignézte anyja öngyilkosságát, saját bevallása szerint nem érez semmit a világ iránt. Neki van egy vadászkése, amiről tudjuk, ha előkerül, el is sül. Kitalálja, hogy megöl egy embert, mert az állatgyilkosságok sem hozzák már lázba. Így hát kapóra jön neki, hogy van egy lány, aki érdeklődik iránta. Gondolja, áldozatnak jó lesz.

Eleinte randizgatnak, aztán kitalálják, hogy lelépnek a srác apjának az autójával, ezzel pedig ténylegesen beindulnak a kalandok. Eleinte hangulatos, de kiszámítható mederben folyik a cselekmény, a road movie-s klisékkel nem nagyon lehet mellélőni, a tinikor után tizenvalahány évvel is simán a szereplők helyében lennénk az irodaasztal helyett.

A felétől aztán kifordulnak magukból a dolgok és kicsit mintha újrakezdődne a sorozat, csak kicsit durvábban, ami az egész koherenciájának talán nem tesz jót, de legalább a meglehetősen súlyos zárásig fenntartja a lendületet. Ezt pedig tényleg tök jól támogatja, hogy Jonathan Entwistle rendező végig remek érzékkel váltogatja a humoros és drámai vetületeket. A Blur-gitáros Graham Coxon filmzenéje pedig egyfajta Americana-érzést ad az amúgy végig klasszikusan angol miliőben zajló történetnek.

Entwistle rendező legeredetibb húzása viszont az volt, hogy mindkét szereplőjének megadja a belső monológ jogát, és ezt a párbeszédek közben is bátran használja, így a legfontosabb pillanatokban nem ketten, hanem négyen beszélnek ugyanarról a dologról.

Ahogy csomó netflixes sorozattal kapcsolatban, úgy F***king Worldöt nézve is felmerül a kérdés, hogy ha mindössze nyolcszor 20 percről van szó, akkor miért kell részekre tagolni úgy, hogy még rövid átfedések is legyenek emlékeztető gyanánt. Értem, hogy a sorozatformátumnak az is a célja, hogy akár egy reggeli mellé lehessen nézni valami előrecsomagolt adagot, de ezt igazán meghagyhatnánk a sitcomoknak, a binge watchingot kívánó, "abbahagyhatatlan" alkotásoknak pedig legalább lehetne erre a célra áramvonalasított vágása, ha már úgyis egyszerre pakolják ki az összes részt.

A player szerint

  • A The End Of F***king World azért így is egy nagyon jó szűk háromórás kaland.
  • A poénok és a drámai szálak nem oltják ki egymást.
  • Viszont olyan mélységeket azért nem kapunk, mint az utóbbi évek legjobb roadmovie-jától, a szintén közel háromórás, ám játékfilmnek vágott American Honey-tól.
Player-méter
8
Támogatott és ajánlott tartalmaink

Karácsonyi retrokvíz: nosztalgia fenyőfákkal, édességekkel és robotokkal

Visszatér a kilencvenes évek népszerű kígyós horrorja, de nem úgy, ahogyan gondolnád

Sírva búcsúzott Millie Bobby Brown a Stranger Things stábjától az utolsó forgatási napon

További cikkeink a témában
Tíz dolog, amivel boldoggá tehetsz egy gamert karácsonykor
Hirdetés