A The Mandalorian második évada miatt is lehet óbégatni, de ha valaki a Skywalker-saga után ebben sem talál semmi jót, annak tényleg lehetetlen a kedvében járni.
Valami elképesztő indulatokat szült a Disney által legyártott új trilógia. A hetedik epizóddal szemben az volt az egyezményes kifogás, hogy az gyakorlatilag a negyedik remake-je volt, zéró új ötlettel. A nyolcadikat azért köpködték minden oldalról a magukat hardcore Star Wars-fanoknak valló nézők, mert szerintük tönkretette Luke örökségét, a kilencedik hibáit pedig tutira nem tudnám felsorolni egy levegővel.
Távolról sem volt tehát egyértelmű siker a Disney első nekifutása a Star Wars-fősodornak, sőt, a stúdió égisze alatt született alkotások közül igazából a Zsivány Egyes az egyetlen, amivel még a fanok is ki voltak békülve.
2012 végén vásárolták fel a Lucasfilmet, és nyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre olyasmit tegyenek le az asztalra, ami ellen még egy vaskalapos rajongónak sem lehet kifogása. Vagyis pontosítok: lehet, de ha ez sem tetszik az illetőnek, akkor esetleg érdemes lehet elgondolkodnia, egyáltalán miért is szerette a messzi-messzi galaxist annak idején.
A The Mandalorian második évada az első epizódtól az utolsóig vegytiszta fanservice, egy szerelmeslevél az igazi rajongóknak.
Az új évad már az első résszel nagyon magasra tette a lécet, és igazából még onnan is sikerült minden epizóddal egyre feljebb lépkedni.
A sztori még mindig a Din Djarin nevű mandalóri fejvadász és a Gyermek – akinek most már a neve is kiderül: Grogu – fura kapcsolata körül bonyolódik. A fejvadász szeretné az apróságot eljuttatni a jedikhez, és közben lenyom vele egy látványos road movie-t, miközben beköszönnek a Star Wars legendáriumának ikonjai. Az alkotók olyan jól ismert karakterekkel pakolták tele a Disney+ első nagyköltségvetésű sorozatát, mint Boba Fett, Bo-Katan Kryze, vagy az igazi kedvenc, Ahsoka Tano.
Az atombombát az utolsó rész dobja le, ami egy olyan észbontó cameóval szolgál, hogy az ember alig talál rá jelzőket.
A tempó egyenletesen feszes, gyakorlatilag az évad üresjáratok nélkül halad a nagy leszámolás felé. A látvány egyáltalán nem tévésorozatos. Oké, hogy a Trónok harca óta már nem akkora újdonság, hogy egy széria jól néz ki, de a The Mandalorian még ahhoz képest is egy hatalmas lépés előre. Nem csoda, hiszen a Disney a saját platformjára készülő sorozatokra évadonként elkölt annyit, amennyit egy hagyományos blockbusterre szokás, és ez meg is látszik az eredményen.
Az élőerő már más tészta, és ezt a címet bizony nem tömték tele Oscar-díjas színészekkel, viszont cserébe mindenki becsületesen teszi a dolgát. Természetesen nem azért fogunk emlékezni a szériára, mert annyira élethűen csillogott Pedro Pascal szeme sarkában a könnycsepp az évad végén. Ez még mindig a Star Wars, sőt, hosszú idő óta most végre igazán az, amit a hangulat, a nem túlbonyolított, jól követhető, de izgalmas cselekmény, a kőegyszerű, de erős karakterek, a hangulat és a látvány visz el a hátán.
És pont ezek azok, amikben a The Mandalorian borzasztóan erős. A Disney meghallotta a rajongók szavát. Nem tetszettek az új karakterek? Tessék, itt van egy csapatnyi régi, jól ismert arc. Nem jött be az új irány? Akkor visszamegyünk az A Jedi visszatér utáni évekbe. Nem volt elég cool Az utolsó Jedik? Hát akkor nesztek!
A The Mandalorian pont azért jó, amiért az eredeti trilógiát is szerettük. Nem is csoda, hiszen
ez most tényleg a fanoknak készült, és ez meg is látszik minden egyes képkockáján.