Négy részt láttunk a The Terrorból, és most már bátran ki merjük jelenteni, hogy tévésorozat még nem volt ilyen gyönyörűen nyomasztó.

A The Terror Ridley Scott executive produceri felügyeletével készült, ami jelenthetne akár rosszat is, hiszen mégis egy horrorsorozatról van szó, és ha horror, hát a jó öreg Ridley marhára nincs formában, már ha ő is rendezi azt. Az Alien-franchise totálisan érdektelenné tétele után már nem feltétlenül kajálunk be bármit, amihez a nevét adja, de a Terrortól nem kell félni, vagyis hogy nagyon is félni kell, mert ilyet az ember nem nagyon látott még a tévében.

És nem úgy kell tőle félni, ahogy egy átlag horrorfilmtől, itt nem holmi jóvágású jumpscare-orgia zajlik, inkább a nyomasztás egy igen magas szintjére épít medencét, amit teletölt jéghideg vízzel, aztán betonba önti a lábad, és lassan beleenged. A The Terror azért nagyon ügyes, mert nem köt kompromisszumot, belövi magát valahová a Lost és A dolog közé, és úgy egyensúlyoz ott, hogy az néha a legkevésbé sem nézőbarát, de mégsem tudod levenni róla a szemed.

Sokat segít rajta az is, hogy részben megtörtént eseményeken alapul, tényleg léteztek ugyanis a Terror és az Erebus hajók, amelyek 1845-ben indultak el, hogy megkeressék az Északnyugati átjárót, aztán a dolgok másképp alakultak. A legénységnek egyszerűen nyoma veszett 1848-ban, és a mai napig nem tudni, milyen körülmények között tűntek el. Dan Simmons 2007-ben rittyentett is egy jó vaskos regényt, amelyben eljátszik a gondolattal, hogy mi is történhetett velük, ezt a regényt sikerült most a tévékbe vinni, ráadásul marha ügyesen.

A The Terrorban először is rengeteg pénz van. Látszik is rajta, a díszletek, a kosztümök teljesen mozis minőséget hoznak, ilyen környezetben kész öröm a megőrülés a fagyban. De ez nem működne egy jó sztori és jó színészek nélkül. A sorozat második legnagyobb erénye, hogy istentelenül jól megírták a párbeszédeket, a karaktereket, és hogy rettentően bátor. Egy pillanatra sem tűnik fel, hogy nem 1845-ben járunk, hogy színészeket látsz a képernyőn, minden olyan természetes és hiteles, hogy muszáj megemelni a kalapunkat a széria előtt.

És még ez is kevés lenne egy megfelelően fenyegető hangulat nélkül, amit a Terror olyan szinten gyönyörűen járat csúcsra, hogy elég egy picit megérezni, és tudod, hogy végig maradsz majd, ha csak valami nagy gebasz nem történik közben, mondjuk kiderül, hogy mégis a jelenben járunk, a legénységet pedig nem egy rémség, hanem maga az összeállt Spice Girls kísérti, akik countrydalokat énekelnek napestig a jégen.

Ez is elég ijesztő lenne mondjuk, de az is bőven megfelel, amit a sorozat ad. Van itt nekünk két jégben rekedt hajónk, ami az istennek sem fog elindulni, kivéve, ha valaki előkap egy gigantikus hajszárítót, és el nem tűnteti a jeget, és ugyebár van egy legénységünk, akik teljesen biztosan meg fognak kattanni nemsokára, és ezt sem fogják elsietni, a negyedik részben még csak a fanatizált erőszakig jutnak el, ami mondjuk nem kevés, de Simmons regényében azért nem állnak meg ennyinél, úgyhogy valószínűleg itt sem fognak.

Ha ez még nem lenne elég, akkor van odakint egy szörny is, valami, amiről egyelőre igen keveset tudunk, de azt biztosan ki lehet jelenteni, hogy az emberhúst nem húzta le a dietetikusa a fogyasztandó ételei listájáról. Van itt még nekünk egy rejtélyes betegségünk is, ami bármire jó lehet, és mindezt még egy kis eszkimójelenléttel is sikerült megfejelni, hogy még komplexebb legyen a társaság, aztán a végére valami csak kikerekedik majd ebből az egészből.

Egyelőre az látszik négy rész után, hogy a The Terror nagyon bátran bánik a szereplőivel, itt olyan karakterek is kiesnek egy szempillantás alatt, akiket főszereplőnek hittél, csak hogy még jobban érezd a csapat kétségbeesését. A cselekmény nem siet sehova, valószínűleg nem is lódul majd meg a történet a későbbi epizódokban sem, az viszont egy picit megdobja a sztori tempóját, hogy nem lineárisan mesélik el, többször ugrálunk ide-oda az időben, ami azért is jó hír, mert a The Terror így sokkal jobban ki tudja bontani a karaktereit, így nem csak járkáló húscafatokat mutat emberi formában, hanem igazi embereket, akikért akár aggódni is lehet.

Jared Harrisért rettentően lehet aggódni, a színész iszonyúan elemében van, ha ezért nem vágnak hozzá egy Emmyt, akkor semmiért, bár valahol az is fura, hogy eddig még csak egyetlen egyszer jelölték Emmyre, és az is, hogy annyira kevés igazán jó mozfilmben szerepelt. A The Terrorral ő is, és mindenki más is jól járt, mi is, hogy nálunk forgatták, és hogy rengeteg magyar szakember dolgozhatott rajta, úgyhogy ezért is külön öröm látni ezt a szörnyűséget, tudom, képzavar, de akkor is, egy ilyen eszméletlenül aprólékosan kidolgozott, 19. századi pszichológiai thrillerbe ágyazott horrort a keblünkre ölelünk bármikor, csak ledarálni ne kelljen, mert ilyen tömény mértékű lassan érkező, jéghideg, nyomasztó rettegést azért nem vesz be az ember gyomra 8 órán keresztül.

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon