Az első világháború poklából hazatérő tiszazugi férfiak nem sejthették, hogy otthon a csatatereket szétszaggató vasnál is halálosabb ellenség várja őket: saját asszonyaik. A nagyrévi angyalcsinálók közel húsz év alatt több száz embert segítettek át a túlvilágra fájdalmas kínok közepette. Az egész világ elképedve állt a történtek előtt.
A Tiszántúl délkeleti részén található, Tiszazug néven ismert tanyavilág az 1910-es, 20-as években olyan szörnyű események helyszíne volt, melyeket az ember ép ésszel szinte felfogni sem képes. Az ott lévő Nagyrévet akkoriban a halál falujaként emlegették, az onnan indult, később szinte járványméreteket öltő gyilkosságpandémia pedig megtizedelte a környező Tiszakürt, Ókécske, Tiszaföldvár, Kunszentmárton, Mesterszállás és Öcsöd lakosságát is.
Ezekben a falvakban 1911 és 1929 között bizonyíthatóan 162 embert gyilkoltak meg, de egyes történészek szerint az áldozatok valós száma több százra is rúghat.
A meggyilkoltak kínok között hagyták itt ezt a világot, a vérük pedig olyan emberek kezéhez tapadt, akik egymás között úgy fecsegtek ezekről a szörnyű tettekről, mintha csak egy receptet cserélnének ki a szomszédaikkal.
Az egész egy bábával és a légypapírral kezdődött
Fazekas Gyuláné Oláh Zsuzsanna nagyrévi bába a környék szinte minden házába bejáratos volt. Nemcsak szülések során segített a helyieknek, de ha valaki megbetegedett, annak ágya mellett is hamarosan felbukkant, hogy valahogy enyhítsen az illető szenvedésein. 1910 környékén az akkor az ötvenes éveibe lépő asszony furcsa felfedezést tett egy ilyen beteglátogatás alkalmával.
A történet szerint a rokonok arra panaszkodtak, hogy a beteg nagyon szenved a nyári melegben a szoba hűvösébe menekülő legyek seregétől, ezért Fazekasné elment légypapírért, hogy azt az ágy körül elhelyezve összefogdossa a szemtelen rovarokat. A légypapír akkoriban arzénnal kezelt, ragacsos felületű papírszalag volt, amelybe a legyek beleragadtak, majd az arzén rövidesen végzett velük. Mivel azonban egy ilyen ív kevés lett volna ahhoz, hogy az összes kártevőt megfogja, ezért a bába beáztatta egy tál vízbe a halálfejes papírt, majd a mérgező vizet szétöntötte több tányérba, és azokkal körberakta az ágyat. Hogy a legyek számára vonzó legyen a kitett csapda, kávéval és cukorral ízesítette a kotyvalékot, majd magára hagyta az ágyban szenvedő nagybeteget.
Kisvártatva Fazekasné arra ment vissza a szobába, hogy a padlón egy kismacska fekszik holtan, mely nyilvánvalóan belelefetyelt a legyeknek kitett egyik csapdába. A bába aztán kilöttyintette a tányér tartalmát, ami egy újabb élőlény halálát okozta: a ház körül kapirgáló tyúk felcsipkedte a vízbe belepusztult legyeket, és kisvártatva az is kilehelte a lelkét. Fazekasné ekkor már tudta, hogy a légypapír nem csak arra való, amit a neve sugall.
Néhány nappal később visszament hát a nagybeteghez egy kis palackkal a zsebében, annak tartalmát vele megitatta, és kisvártatva az illető megszabadult a szenvedéstől, a rokonok pedig a gondtól.
Ezt a történetet Móricz Zsigmond jegyezte le Tiszazugi méregkeverők című írásában, és bár bizonyosan dramatizálta kicsit az eseményeket, kétségtelen, hogy a légypapírból kiáztatott arzén hamarosan olyan dolog lett Tiszazugban, mely az erőszakos férjtől kezdve a beteg nagymamán keresztül a nem kívánt gyermekáldásig egy rakás problémára kínált megoldást a térség asszonyai számára.
Részeges, goromba, rokkant? Mit kínlódsz vele?
Szegénységből, problémákból és láb alatt lévőkből bőven kijutott a tiszazugi asszonyoknak az első világháború végén. A legtöbben úgy örültek a frontról hazatérő, traumatizált, krónikus betegségekkel és életre szóló sérülésekkel küszködő férjeik felbukkanásának, mintha egy éhes koldus költözne be a házukba. Ezt csak súlyosbította, hogy míg a férfiak harcoltak, Nagyrévben hadifoglyokat szállásolt el a Monarchia, akik a faluban korlátozottan ugyan, de mozoghattak, és nagyon sok helyi asszony létesített velük szerelmi viszonyt.
Ezeknek a viszonyoknak aztán a háborúval együtt vége szakadt, a visszatérő férjek pedig sok esetben kiábrándult, elhidegült feleségeket találtak otthon, akik már nem akarták folytatni a házaséletet. Mivel a válás akkoriban hosszadalmas és szégyenteljes procedúra volt, amit ráadásul nem is lehetett minden esetben kérvényezni, az asszonyok gyorsabb és hatékonyabb megoldás után néztek, amit Fazekasné meg is adott nekik.
Az arzén nemcsak azt ígérte, hogy az asszonyok bonyodalmak nélkül tudnak megszabadulni bárkitől, de makacsul tartotta magát az a tévhit, hogy még a tudomány sem tudja megmondani az elhunytakról, hogy méreg okozta a halálukat. A gyilkosok ráadásul fura módon még abban is feloldozást találtak, hogy a végzetes anyagot a legtöbbször maguk az áldozatok vették magukhoz, igaz, erről mit sem sejtve. A légypapírból kivont arzén ugyanis nemcsak színtelen, íztelen és szagtalan, de gyakorlatilag bármihez hozzá lehetett keverni. Az áldozat ugyanúgy elfogyaszthatta pálinkába, levesbe vagy meleg tejbe keverve, és semmit nem vett észre az egészből, csak akkor, amikor már késő volt.
Az első, bizonyíthatóan arzénnal végrehajtott gyilkosság 1911-ben történt, de ezt a nyomozás még nem tudta Fazekasnéhez kötni, aki ennek ellenére is a tiszazugi méregkeverő asszonyok központi alakjává vált. Egy idő után a méregkeverők már olyan nyíltan beszélték meg a gyilkos praktikákat, mintha tényleg csak az időjárásról trécseltek volna.
Tehették ezt azért is, mert Fazekasné veje volt a helyi halottkém, aki a megszaporodó halálesetek egyikénél sem talált semmi furcsát, ezért közel húsz évig büntetlenül tombolhatott a gyilkos téboly.
Beindul a mészárszék
A bába először csak maga használta az újonnan felfedezett praktikát, majd a tudást szépen lassan elkezdte közkinccsé tenni. Hamar elterjedt az asszonyok körében, hogy van egy módszer, amivel nyomok, büntetőeljárás és kényelmetlen kérdések nélkül lehet megszabadulni bárkitől, aki a boldogulás útjában áll. Lassan elkezdtek elhullani Tiszazug hadirokkantjai, majd egy idő után már az sem volt feltűnő, ha egy idős ember minden előzmény vagy hosszas betegeskedés nélkül egyik napról a másikra a temetőben kötött ki.
Nem csak feleslegessé vált férjeket vagy ápolásra szoruló rokonokat ért el imígyen a végzet. Lassacskán testvérek, nem kívánt újszülöttek vagy idősödő szülők is erre a sorsra jutottak, ha a kicsiny családi birtok kedvező öröklése úgy kívánta. A térségben uralkodó mélyszegénység miatt sokan nem engedhették meg, hogy a föld tulajdonjoga elaprózódjon, és a Fazekasné által olcsón árusított légyvíz erre is egyszerű megoldást kínált.
A húszas évek közepére addig fajult a helyzet, hogy ha valakinek a létezése teherré vált egy tiszazugi asszony szemében, annak jó eséllyel meg voltak számlálva a napjai.
Az akut arzénmérgezés egyébként minden, csak nem békés halál. A később elvégzett vizsgálatok felfedték, hogy a tiszazugi gyilkosok általában a halálos adag többszörösét adták be az áldozatoknak, akiknél így fél óra alatt jelentkeztek a tünetek, és mivel a méregnek akár nyolcvan százaléka is felszívódik a szervezetben, akkor már nem volt visszaút. Az áldozat görcsös hasfájás, véres hányadék, hasmenés, hidegrázás és izomgörcsök közepette távozott az élők sorából.
Mivel a gyilkosságokat a halottkém és a méregkeverő asszonyok összezárásának köszönhetően egyetlen esetben sem követte feltáró nyomozás, a mérgezésre lassan már nem is úgy tekintettek a helyiek, mint egy kegyetlen bűncselekményre.
Népszokássá vált.
A huszadik század második évtizedére már a Tiszazug összes asszonya tudta, hogyan lehet halálos mérget kotyvasztani a légypapírból, és közülük sokan ezt a tudást a gyakorlatban is kamatoztatták. Közben Fazekasné családi vállalkozást csinált a felfedezésből. Míg a veje a vizsgálatok akadályozásával leplezte az egyre nagyobb méreteket öltő gyilkosságsorozatot, az asszonyok tudták, hogy ha nincs gusztusuk megitatni a légyvizet újszülött gyermekükkel, a bába lányát kell hívni, aki ezt készséggel megcsinálta helyettük. A halottak sok esetben olyan dózisú arzénmérgezéssel kerültek a sírokba, hogy olykor az arzénkoncentrációt még a holttest körüli földből is ki lehetett mutatni.
Világos volt, hogy ezt egészen egyszerűen nem lehet a végtelenségig csinálni, és 1929-ben végre a hatóságokhoz is eljutott a hír, hogy a Tiszazugban meggyilkolt emberek százaival van kibélelve a föld.
Putris Panni és társai
A térségben először 1925-ben ítéltek el valakit arzénmérgezéssel végrehajtott gyilkosság miatt, és igazából már akkor véget lehetett volna vetni az őrületnek, ha az eljáró csendőrség nem kezeli olyan pongyolán az ügyet. Történt ugyanis, hogy a Nagyréven élő Bukovinszki Jánosné Sebők Anna, akit a helyiek csak Putris Panniként ismertek, egy szép napon arzénnel átitatott lekváros kenyeret adott nagybeteg anyjának, aki már régóta csak az ágyat nyomta. Panni ezután elment rőzsét szedni, és mire visszatért, édesanyja már halott volt. A gyilkos hatalmas hibát követett el: ahelyett, hogy bejelentette volna, hogy a beteg végre megtért Istenhez, lányával együtt a holttestet a Tiszához hurcolták és ott a folyóba dobták.
A Tisza egészen Csongrádig sodorta a hullát, ahol végül partra vetette a víz. A halottszemlén Panni legnagyobb szerencsétlenségére a cibakházi főjegyző is megjelent, aki felismerte az áldozatot. A csendőrök hamar megtörték Pannit, aki beismerte a mérgezést, sőt, azt is elmondta, hogy az arzént a piacon vette más asszonyoktól, de ezzel senki nem foglalkozott. Pannit első fokon halálra ítélték, majd ezt később életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták, az elítéltet fegyházba zárták, míg rá nem rohad a lakat, és ezzel elintézettnek tekintették az ügyet.
A gyilkos bebörtönzésének hírére lassanként elkezdett megbomlani a hallgatás törvénye.
Egyre-másra kézbesített a postás a gyilkosságokról szóló névtelen bejelentéseket a környék bíróságai és elöljáróságai részére. Ezek a levelek azonban csak az esetek elenyésző részében jutottak el az illetékes csendőrségre, ezért vagy nem is indult miattuk nyomozás, vagy az adott feljelentést alaptalannak ítélve a hatóság villámgyorsan rövidre zárta az ügyet.
Jól példázza, mennyire hanyagul kezelték a dolgot a hatóságok, hogy ha valaki a nevét vállalva tett feljelentést, a végén még ellene indítottak eljárást rágalmazás miatt. Így járt Nyikos László újságíró is, aki 1929. június 9-én a Kunszentmárton és Vidéke nevű lapban megírta, hogy a Tiszazugban tömegesen zajlanak a mérgezések, sőt megnevezett egy elkövetőt is. Mivel Nyikos a csendőrség felhívására nem tudott bizonyítékokat szolgáltatni, és a megnevezett asszony tagadta a gyilkosságot, végül az újságíró került a vádlottak padjára becsületsértés miatt. Az egyre növekvő botrányt azonban akkor már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni.
A szolnoki királyi ügyészségnek is bőven jutott a névtelen feljelentésekből, és a vezető ügyész végre kiadta az ukázt, hogy ezt az egészet fel kell göngyölíteni. A cibakházi csendőrség kapta meg az ügyet, mely három hónapig nyomozott Nagyréven és Tiszakürtön, abba pedig, amire rábukkantak, még Budapest is beleremegett.
Arzén a földben
A helyi asszonyok körében elvégzett kihallgatások nyomán elkezdtek záporozni a beismerő vallomások az ügyiratba, és az exhumált holttestek mindegyikénél kimutatták az arzénmérgezés jeleit. A csendőrség vezetőjének jelentése egy olyan közösséget festett le, ahol a gyilkosság a konfliktusok és érdekellentétek megoldásának magától értetődő és elfogadott módja.
Végül a kihallgatások alapján a detektívek úgy látták, hogy valóban Fazekasné volt a szörnyű bűncselekmények központi figurája, ezért 1929. július 19-én reggel elindultak, hogy letartóztassák a bábát, aki közben úgy döntött, hogy nem kerül csendőrkézre. Amint meglátta a tanyájához közeledő kakastollas süvegeket, fenékig lehúzta a kút mellé bekészített nagy pohárnyi marólúgot, így mire az elfogására kiküldött csapat belovagolt az udvarába, ő már halott volt. Nem a bába volt az egyetlen, aki az igazságszolgáltatás elől a halálba menekült.
1929 augusztusára már negyven asszonyt vettek őrizetbe, akik közül hárman lettek öngyilkosok, mielőtt perre került volna a sor.
A nyomozás közben kezdett egyre kínosabb lenni a kormány számára. Kiderült, hogy a jelenség egészen 1911-ig visszakövethető, a hírek pedig utat találtak külföldre is, mígnem a The New York Times is felkapta a sztorit, és a század legnagyobb mérgezéses eseteként kezdett el cikkezni a magyarországi eseményekről.
Az országnak nagyon nem hiányzott a rossz sajtó, a Tiszazugban viszont egyre-másra fordultak ki az arzénnal meggyilkoltak holttestei a földből, ezért felsőbb nyomásra a cibakházi csendőrség százhatvankét exhumálás után végül berekesztette a további kihantolásokat. Bár a vallomások és a halottszemlék alapján még bőven lett volna mit vizsgálni, a vezetés megelégedett azzal, hogy huszonnyolc gyanúsított – köztük két férfi – esetében vádirattal zárták le a nyomozást.
Mivel egy nagy és látványos per csak tovább dagasztotta volna a botrányt, a huszonnyolc vádlott ellen tizenkét különböző, viszonylag gyorsan lezavart eljárásban mondtak ítéleteket. A perekben természetesen az összes vádlott megpróbálta az akkor már halott Fazekasnéra kenni a felelősséget, de ezt nem mindegyikük esetében vette be a bíróság.
Végül három halálos ítélet született három olyan asszony esetében, akik közül az egyik két férjét és fiát gyilkolta meg, a másik kettő pedig legalább nyolc embert tett el láb alól. Emellett tizenegyen kaptak életfogytig tartó szabadságvesztést, a többieknek pedig határozott időre kellett börtönbe vonulniuk.
A tiszazugi arzénos gyilkosságok ügyét a politikai nyomásra hamarjában lefolytatott büntetőeljárás miatt soha nem göngyölítették fel teljesen, ezért az áldozatok és a gyilkosok számát is csak megtippelni lehet. A két évtizedes ámokfutás az európai kriminalisztika modern történetében is példátlan. A kontinensen sehol máshol nem történt olyan, hogy az előre eltervelt gyilkosság egy kiterjedt közösségben ennyire a mindennapok részévé vált volna, amihez a hatóságok és az egyszerű átlagember is a hallgatásával járult hozzá.
A félelmetes múlt a Tisza és a Hármas-Körös közötti szögletben még szűk egy évszázaddal később is él, úgy az ott élők keserű emlékezetében, mint a Tiszazug egykoron arzéntól terhes temetőinek düledező fejfáiba vésve.
Ez is érdekelhet: