Ha ezek közül a filmek közül egyik sem ködösítette be a tekinteted, akkor vagy nem láttad őket, vagy élő szövet vagy a belső fémvázon. Egy férfinak sem szégyen olykor elővenni a zsepit.

Holt költők társasága (Dead Poets Society, 1989)

A költészet, az élet rejtett szépségeit hirdető életigenlő filmecske a főszereplő és szigorú apja közötti konfliktus mentén megállíthatatlanul robog a tragédia felé. Aztán amikor már azt hinnénk, hogy túl vagyunk a nehezén és sikerült némi toroktáji szorítással megúsznunk az élményt, jön az utolsó jelenet. Amint elhangzik az „Ó kapitány, kapitányom!”, garantáltan eltörik a mécses mindenkinél. Viseld méltósággal és próbálj meg nem hüppögni!

Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind, 2004)

Aki szakított már életében az nem ússza meg szárazon Michel Gondry zseniális moziját, melyben Jim Carrey úgy dönt, hogy egy modern eljárással kiradíroztatja emlékeiből őt elhagyó kedvesét. A törlés közben aztán rájön, hogy a lánnyal bizony rengeteg dédelgetni való közös emléken osztoznak, melyeket mégsem akar átadni az enyészetnek. Amikor az utolsó, éppen semmivé foszló közös emlékből is kisétál, azt a pillanatot bizony illik megünnepelni egy kövér könnycsepp elmorzsolásával.

Fel! (Up, 2009)

A Pixar alattomos módon már az első percekben lecsap a gyanútlan nézőre. Egy rendkívül érzékeny és emlékezetes montázsban foglalják össze Ellie és Carl közös életének pillanatait, a képek őszintesége pedig úgy robog keresztül rajtunk, mintha nem is egy animációs filmet néznénk. Furcsa módon a bevezető alatt feltehetőleg csak a gyerekek nem érzékenyülnek el, hiszen elsősorban azok értik, mennyire igaz, amit az alkotók elmesélnek, akik mögött már van néhány évtizednyi tapasztalat.

Blue Valentine (2010)

A Blue Valentine az egyik legkeményebb film a szerelem elmúlásáról, amit valaha láttunk. Szépelgés nélkül, az első sorból nézhetjük végig a főszereplők kapcsolatának széthullását, az arcunkba fröcsögő érzelmi frusztráció pedig csak azt hagyja hidegen, akinek a lelkét vetítés előtt telenyomták lidokainnal. A lehengerlő élmény még akkor is belédmar, ha történetesen egy kiegyensúlyozott párkapcsolatban élsz. Amint Ryan Gosling otthagyja romokban heverő életét… Huh! (Bocsánat, valami szorítja a torkunkat!)

A szív hídjai (The Bridges of Madison County, 1995)

Persze, csak azért nézted meg, mert a barátnőd rágta a füled, és természetesen majd’ elaludtál rajta. Untad a rizsát és magadban még el is mosolyodtál Meryl Streep unatkozó háziasszony figuráján, sőt, eszedbe jutott, hogy az alapszituból egy baromi klisés pornófilmet is lehetett volna forgatni. Legalábbis a haverokat valami ilyesmivel hülyíted. Valójában az a jelenet, melyben Clint Eastwood az esőben állva várja tétovázó szerelmét, rendesen felkavart. Nyugi, ezzel nem vagy egyedül.

Schindler listája (Schindler’s List, 1993)

Azt gondolhatnád, hogy a holokausztról nem nagy kunszt felkavaró filmet forgatni, de amit Spielberg alkotott, az még a felkészült mozilátogatókat is rendesen fejbe kólintotta. A Schindler listája egy maratoni, mégis végig feszes nagykép a történelem legnagyobb szervezett népirtásáról. A nézőtéren csendes döbbenet és könnyek, nemtől, kortól és világnézettől függetlenül.

Warrior – A végső menet (Warrior, 2011)

Bár a ketrecharcos témát feldolgozó Warrior nem tökéletes alkotás, a zseniális színészek és a magabiztos rendezés a végére azért összehozzák a vizenyős tekintetet még az erre egyébként immúnis férfiközönség számára is. Amikor a hányattatott sorsú testvérek, az exkatona (Tom Hardy) és az anyagi nehézségekkel küzdő fizikatanár (Joel Edgerton) végre szemtől szembe kerülnek a ringben, a feszültség az egekbe lő, majd az egész alkotás katarzisban detonál, amit képtelenség száraz szemmel végignézni.

Az elefántember (The Elephant Man, 1980)

Ki gondolta volna 1980-ban, hogy David Lynch nem csak borzongatni tud, hanem képes letenni az asztalra egy mainstream drámát a borzalmas testi torzulásokkal együtt élő John Merrickről, mely úgy ríkatja meg a közönség apraja-nagyját, hogy közben fel sem merül a hatásvadászat vádja. Az Adagio for Strings-re hangszerelt záró képsorok még ma is képesek alaposan kitisztítani a könnycsatornákat.

Az utolsó műszak (End of Watch, 2012)

Igazi pasifilm, kemény akciókkal, az áldokus fényképezés miatt felkavaró erőszakkal, mely két Los Angeles-i rendőr mindennapjain keresztül mutatja be, hogy a zsarulét az USA nyugati partján sem fenékig tejfel. A vége aztán rendesen odaver, amiben hatalmas szerepe van Jake Gyllenhaal zseniális játékának, és annak, hogy közte és a társát alaktó Michael Pena között tökéletes a kémia.

Terminátor 2. – Az ítélet napja (Terminator 2: Judgment Day, 1991)

Nem tagadjuk, hogy imádjuk ezt a filmet, ezért képesek vagyunk bármilyen toplistába bepakolni, ahol csak egy kicsit is van keresnivalója. Ezúttal azonban nincs semmilyen belemagyarázás, hiszen James Cameron zseniális akciómozijának a vége még a legkeményebb férfiszíveket is képes meglágyítani. Tökéletes alkotás, amit három évtizede elkerekedett, csillogó szemekkel nézünk végig újra és újra, hogy az utolsó pár percben gombóc nőjön a torkunkba.

Ez is érdekelhet:

Tíz pofátlanul szexi szuperhősnő, akit nagyon megnéznénk a moziban is

Ezzel a tíz ultradögös szuperhősnővel egyelőre még adós maradt Hollywood. Türelmetlenül várjuk őket a vászonra.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés