A Wolfenstein Youngblood egy jó ötletből készült nem rossz játék, de egy Wolfenstein-címtől jóval többet vár az ember a „nem rossz”-nál.

A Bethesda nem éli a legjobb napjait. Mostanában nem az atombiztos minőséget hozó játékokról híresek, és most az atom szót nem azért használtam, mert a Fallout 76-ra gondoltam volna, de akár gondolhattam is volna. Wolfenstein-címmel viszont még nem igazán nyúltak mellé, úgyhogy csak azt lehetett várni, hogy a kooperatív mókára kihegyezett Youngblood majd azt hozza, amit mindig, csak most akár ketten is beszállhatunk a brutális nácivadászatba egyszerre, aztán várhatjuk a következő részt.

Ez ugyanis nem a The New Colossus folytatása, inkább egyfajta spinoff, amiben előre ugrunk az időben, B.J. Blazkowicz már ikerlányait nevelgeti a világtól elvonultan feleségével, amikor is az apuka eltűnik, és mint kiderül, egyszerűen lelép, és azt sem szeretné, ha a nyomára akadnának. Lányai, Jess és Sophie, valamint egy techőrült barátnőjük, Abby (aki nem mellesleg Grace Walker lánya) viszont ráakadnak a fater nyomaira, aztán az ikrek akcióba is lendülnek, hogy lemészároljanak mindenkit, aki az utukba kerül.

És ezzel máris van egy kis probléma. Jess és Sophie ugyanis teljesen kezdőként indulnak neki nácit aprítani, B.J. ugyan képezte őket egy picit, de közel sem annyira profik, mint apjuk, aztán láss csodát, egy pillanat alatt úgy kezelnek minden fegyvert, mintha világ életükben ezt csinálták volna. Tinik, de legalább annyira kőkemények, mint az apjuk, és a legkevésbé sem indokolja semmi, hogy ugyanolyan profik legyenek. Gyakorlatilag egy pillanat alatt eljutnak nulláról tízre, aztán ott is maradnak, már ha mi is profik vagyunk.

Jó, persze, ez egy játék, nem kellene benne mély értelmet keresni, de a Wolfenstein utóbbi két részének olyan szépen megírt sztorija volt, hogy öröm volt nézni, itt pedig már az első pillanatban kakkanat van a palacsintában, aztán később rájössz, hogy viszonylag vastagon került bele. Nem arról van szó, hogy rossz lenne a sztori, csak semmilyen az előző részekhez képest, a karakterek pedig a teljes szürkeség homályába vesznek. Míg legutóbb a körülöttünk lévő utolsó mellékszereplőről is tudtunk dolgokat, itt csak úgy tessék-lássék módon oda vannak hányva az NPC-k, nem érdekesek, nem adnak hozzá semmit az élményhez. Ez baj.

A főszereplő lányok sem különösebben izgalmasok, és inkább csak olyan érzése van az embernek, hogy azért lettek ők a főhősök, mert… lássuk csak… két kemény csaj kemény dolgokat művel, van mellettük még egy tinilány, akivel a ’80-as évek szintizenéjére művelnek elég durva dolgokat, és igen, nem nehéz kitalálni, hogy bárhonnan is nézzük, a Stranger Things hangulatát akarták belekeverni a Wolfensteinbe, ami tök jól működnek, csak a Stranger Things is azért működik, mert imádni valóak a szereplői, és emellett a hangulata is zseniális.

A Youngblood hangulatával nincs is semmi baj. Még mindig nagyon jó a Wolfenstein világa, Neu-Paris pedig egyenesen lenyűgöző, a lövöldözés hozza a szokásos minőséget, a brutalitás pedig a szokásos magas szintet súrolja. Magyarul amikor a sima nácihentelés zajlik, akkor gyönyörűen magára talál a játék. De az egész kap egy fura gellert, amitől még jobban kellene szeretnünk ezt az egészet, csak ez a valami nem működik tökéletesen.

És ez pont a kooperáció. Elindulhatunk a történetben egyik barátunkkal, vagy találhatunk magunk mellé valakit online is, viszont egyedül szeretünk alámerülni a nácimocsokban, akkor azt is megtehetjük, ilyenkor a gép segít nekünk Sophie vagy Jess szerepében. Amíg a sima lövöldözés a cél, addig a gép tényleg segítségünkre is van, bár itt-ott azért elég bután viselkedik, például belesétál az ellenség fegyverei elé önként és dalolva, aztán csodálkozik, hogy lezúzták egy lézerfegyverrel, majd nekünk kell felhúznunk a földről. De ez csak a jéghegy csúcsa.

A co-op játék ugyanis több sebből vérzik. Az egyik legnagyobb probléma pont a társunk butasága, hiszen néha nagyon nagy szükségünk lenne rá, de ő valamiért nem hajlandó segíteni. De ezt inkább távolabbról kellene indítanunk. A csapatjáték mechanikája végtelenül egyszerű, és itt belép a képbe egy erős újítás is: három életünk van egy-egy szint teljesítése során. Ha nem sikerül valamiért felsegítenünk a másikat, esetleg mindkettőnket lezúznak, akkor értelemszerűen elveszítünk egyet. Ha mindhárom életnek annyi, akkor vége, kezdhetjük az utolsó checkpointról, néha a pálya elejéről. Igen. De erről majd később.

Szóval ha valamelyikünket lelőtték, akkor oda kell rohannunk segíteni neki. De ha mondjuk épp egy tereptárgy tetején fetrengünk, a társunk tojik odarohanni hozzánk. Egyszerűen alattunk megvárja, hogy elvérezzünk, ezzel pedig elveszítünk egy életet feleslegesen. Ez azért is kemény, mert a közös életpontot rejtő ládákat eléggé szűkösen adja a gép, és ha elfogy, akkor szembesülhetünk azzal, hogy a checkpoint, ahová visszakerülünk, akár a szint elején is lehet, az ellenfeleink pedig respawnoltak, de a pályán lévő lőszerek nem feltétlenül. Annyira rosszul lőtték be az autosave-eket, hogy néha simán ordítani tudtam volna, amikor egy-egy keményebb ellenfél visszaröpített 20 perccel korábbra, aztán kezdhettem az egészet elölről. Ez azért nem a Dark Souls, na, és nem tudni, hogy ez bug vagy feature.

A kooperáció szükségessége egyébként nagyjából kimerül annyiban, hogy most nem egy, hanem egyszerre két kart kell meghúzni, két gombot kell megnyomni, és ami szintén új, de legalább ötletes, közben bátorítani lehet egymást, ami jelentősen visszahúzza életerőnket, ezt viszont nem lehet folyamatosan művelni, de amikor igen, akkor szó szerint életet menthet.

Furán lőtték be egyébként a fegyverhasználatot is. Nem arról van szó, hogy rosszabb lenne, mint az előző részekben, csak nem érteni, hogy bizonyos ellenfeleket, akár böhöm nagyokat is miért sebez jobban egy egyszerű pisztoly mint egy irdatlan nagy fegyver. Pedig nem indokolná semmi, de többször vettem észre, hogy véletlenül pisztolyra váltva mennyivel vagyok hatékonyabb bizonyos ellenfelekkel szemben, mint amikor egy orbitális puskával próbálok rendet tenni Neu-Parisban.

 

Ezúttal bejön a képbe egy kis RPG-s vonal is, folyamatosan szintet lépünk, új képességeket, extra életerőt, extra mozdulatokat adhatunk a karaktereinkhez a képességpontjainkat beváltva, ezúttal ráadásul az ellenfeleink feje felett is megjelenik, hogy milyen szinten állnak, így be tudjuk lőni, hogy van-e esélyünk velük szemben, vagy nincs. A különféle szuperkatonák nem csaphatók agyon csak úgy, először a gyenge pontjukon kell lőni őket, aztán ha elértünk az életerejüket jelző félig piros, félig fehér csík piros részére, akkor már mehet beléjük a golyó bárhová. Szíve joga megítélni mindenkinek, hogy ez jó újítás-e, szerintem egyáltalán nem zavaró, néha még hasznos is.

Igen, van a játékban mikrotranzakció, de csak optikai tuningra jó, minden másra ott van a játékban megszerezhető ezüstpénz, amiből a fegyvereinket is fejleszthetjük, és érdemes is, mert például egy sötét alagútrendszerben elemlámpával és egyszerű pisztollyal lövöldözni sokkal kevésbé hatékony tud lenni, mint egy lámpával felszerelt nehéz fegyverrel. Ezek mind megvásárolhatók, úgyhogy érdemes folyamatosan szétnézni a pályákon, és összeszedni mindent.

 

A játék nem lineárisan adja be a küldetéseket, mi dönthetjük el, hogy merre tovább, de nyílt világról szó sincs, ami nem is baj. Ami baj, hogy az idegesítő hibákat nem sikerült kijavítani a megjelenés időpontjára, de még így is bőven játszható és szerethető a Wolfenstein Youngblood (ráadásul PS4-en is nagyon szép), és tudva azt, hogy ez nem egy teljesértékű rész, hanem egy 8-10 óra alatt kipörgethető spinoff, amit ráadásul nem is teljes áron adnak, mondhatni a helyén van, de úgy kell hozzá egy izmos javítás, mint egy falat kenyér. Még mindig jó móka a nácivadászat, még akkor is, ha akadnak közben problémák.

7
  • A kooperatív játékmód egyedül eléggé bugos
  • A szereplők minimálisan érdekesek
  • De ez még mindig egy szép és hangulatos Wolfenstein-játék

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon