A Yamato ránézésre olyan, mint valami jól összerakott popzenekar: megjegyezhető arcok, fiúk, lányok, egytől egyig egyéniségek, jó koreográfiák, tökéletes műsorban előadva. A látvány annyira nem fontos, nem dőlnek be a manapság szinte kötelező hatalmas LED-falaknak, úgysem lesz időnk ilyesmire figyelni, amikor elkezdődik a bőrök teljes leamortizálása. A fények ügyes használatával dolgoznak, ami bőven elég. Maga a taiko dob is látványelem, ügyesen használják, pakolgatják őket a színpad különböző pontjaira, hogy egy pillanatig se unjunk rá a show-ra. Vannak annyira profik, hogy tudják, muszáj igazodni a mi ízlésünkhöz is, ezért néha kilépnek a tradicionális taiko-dobos szerepből, más hangszereket vesznek elő, megszólal a koto, fújják a shakuhachit, de a poén kedvéért képesek kvázi rockbandává vedleni át, majd vérbeli bluest játszani shamisenen, női énekkel.
A Yamato évek óta magas színvonalon hozza a műsorát, hihetetlen az összhang, tökéletes pontossággal szólalnak meg egyszerre a dobok, és még arra is figyelnek, hogy mindez kifejezetten vicces formában történjen meg. Azt is megbocsátjuk nekik, hogy alig változtatnak a programon, gyakorlatilag már évek óta szinte ugyanaz a szett megy, néhány új produkcióval kiegészítve. És ez egyáltalán nem baj. Most őszintén, nem pont olyan ez, mint amikor Magyarországra érkezik egy népszerű banda, és nem játssza el a legnagyobb, kötelező jellegű slágerét, majd erősen kiborul a bili? A Yamatonak is vannak úgymond slágerei, amiket nem szabad kihagyniuk, ilyen például a cinekkel előadott vicces kis dobálózós játékuk, vagy a közönség-tapsoltatós szám, ami megtornáztat, és könnyes röhögésre késztet mindenkit. A csapat arra is figyel, hogy részesei legyünk a produkciónak, és még jót is röhögjünk közben. Mennyire unalmas is lenne, ha néhány sótlan japán órákig püfölné a hatalmas dobokat, majd hazamenne?
Sótlan japánokról ez esetben nem beszélhetünk, profikról viszont annál inkább, akik megszenvednek a sikerért. Hogy maximális odaadással és energiával tudjanak jelen lenni a színpadon, a fellépések előtt három nappal tilos bárkivel is ágyba bújniuk, ami azért necces, mert általában kétnaponta koncertjük van, csak kéthavonta tartanak egy kis pihenőt. Mindig biztosra mennek, még a saját ételük elkészítését sem hagyják másra, néhány rosszakarójuk miatt pedig egy éttermi kajálás is sokszor előkóstolással kezdődik, nehogy valaki megmérgezze őket. Nem ritka, hogy az emberek repülőtereken találkoznak velük, ahol egyen-kabátban, egy kisebb taiko dobot szorongatva várják a gépüket. Elhivatottságuk a zene iránt valahol kicsit már súlyosnak is mondható, de elnézve energiaszintjüket, valamit tudhatnak.
Az arcukon még a legkimerítőbb pillanatok közben is széles mosoly virít, még akkor is, ha ugyanazt a számot már csilliárdszor játszották el, ami vagy azt feltételezi, hogy nagyon jó színészek, vagy azt, hogy még mindig élvezik, amit csinálnak. A Gamushara ’93 óta már a sokadik turnéjuk, elképzelni sem lehet, hány évesek a jelenlegi tagok, olyan fiatalosak, izmosak, lelkesek, hogy azt is elhinnénk nekik, ha csak a húszas éveikben járnának, de valószínűleg már mind betöltötték a negyvenet. Olyan erővel képesek megütni a dobokat, hogy abba szó szerint beleremeg a Kongresszusi Központ, hajak repülnek le, szívek állnak meg. A dübörgő basszus csak élőben üt igazán, legyen akármilyen profi hangrendszerünk otthon, képtelen lesz tökéletesen átadni az élményt. Meg lehet ugyan vele próbálkozni, de egyrészt nem lesz ugyanaz, másrészt pedig az új DVD ára a borsosnál is borsosabb. Inkább nézzük meg egyszer élőben, mint sokszor otthon!