Tizenhat év után fordult elő először az, hogy a Barcelona olyan kezdőt küldött ki a pályára (Ter Stegen – Semedo, Mina, Vermaelen, Digne – Paulinho, André Gomes, D. Suárez – Dembélé, Alcácer, Coutinho), amelyben nem volt egy saját nevelésű játékos sem.
Hogy ez mennyire komoly, jelzi az, hogy 2012. november 25-én a Levantét úgy verte el 3–0-ra a Barca, hogy
csak olyan játékos kapott helyet a kezdőben, aki a La Masián (is) pallérozódott.
És bár a Barca abban a szezonban szenvedte el történelmének egyik legnagyobb BL-pofonját – a Bayern 7–0-ás összesítéssel jutott túl a katalánokon az elődöntőben –, a bajnokságot sikerült 100 ponttal behúzniuk, beállítva ezzel Mourinho egyik nagy rekordját. Szóval nem volt ez olyan rossz év, még ha ezt a Bayern elleni katasztrófa után akkor másképp is látták.
A Barcelona egyik fő szlogenje – Més que un Club, azaz Több mint egy Klub – ekkorra azok előtt is értelmet nyerhetett, akik sokáig üres frázisnak vélték.
A katalánok ugyanis nemcsak magas szinten űzték, hanem építették is a futballt, amely náluk tényleg családban maradt.
Mert a Barca több volt, mint egy klub: egy nagy család volt, ahol egy focista már kölyökkora óta élvezhette a támogatást és a bizalmat, és olyan tudatban nevelkedhetett, hogy amennyiben kellően kitartó és tehetséges, egy nap valóban megkapja a nagy lehetőséget. Mert a klub előbbre tartotta a saját rendszerében nevelkedett, a Barca (játék)filozófiáját értő játékosait, mint az „idegeneket”.
2012 novemberében volt a történelminek is nevezhető összecsapás, azóta pedig eltelt öt és fél év, és hatalmasat fordult a világ. Váratlannak persze nem nevezhetjük, mert az elmúlt évek folyamatait látva mindez előrelátható volt.
Egyrészt érthető az egész, mert a Barcelona a 2000-es években építkezési fázisban volt: a klub rég nem látott gödörbe került az évtized elején, így a kényszerűség még több lehetőséget szült a fiatal, saját nevelésű játékos kipróbálására, beépítésére – ez a tendencia pedig idővel a „kispadon” is érzékelhetővé vált. Kellett természetesen mindehhez Joan Laporta hozzáállása és támogatása, aki még 2009-ben nyilatkozta azt, hogy
a saját nevelések beépítése prioritás, a pénz pedig nem minden – fontosabb ugyanis, hogy olyan játékosai legyenek a Barcának, akik képesek azonosulni a klub hagyományaival.
Csakhogy a Barca az évtized végére lényegében mindent megnyert, amit csak lehetett, Laporta ideje pedig lejárt. Viszont egy a futballvilágot meghódító klubot már nem lehet csak saját nevelésekből a csúcson tartani – legalábbis gazdaságilag nem feltétlenül kifizetődő, ugyanis a klub növekvő reputációja és marketingértéke óriási eredménykényszert szül.
És mivel nem jöttek ki évente olyan korszakos szupertehetségek az akadémiáról, mint Iniesta, Xavi vagy Messi – vagy ha igen, már nem igazán volt esélyük kimaxolni pályafutásukat a Barca-vonalon –, ezért egyre bevettebbé vált a nagy nevek leigazolása. Közben pedig egyre több saját nevelés kopott ki a gépezetből – közöttük voltak hatalmas tehetségek (Giovani dos Santos, Bojan Krkic), kiegészítő emberek (Cuenca, Tello, Montoya), valamint egykori, jelenlegi vagy potenciális kezdőjátékosok (Pedro, Fábregas, Thiago).
De a Barca egy idő után már nemcsak kulcs- vagy hiányposztokra igazolt, hanem lényegében a cserepadra, rotációs rendszerbe is. Ezek a játékosok ritkán lettek meghatározóak, ugyanakkor sokba kerültek, emellett elszívták a levegőt az olyan tehetségek elől, akik akár kibontakozhattak volna a klubnál mondjuk 10 évvel hamarabb.
Persze így sem kell temetni a csapatot, hiszen a 2012–2013-as szezonhoz hasonlóan idén is zsebben a bajnokság – egyelőre még a veretlenség is, bár egy nagy BL-pofon idén is összejött. Az élet tehát nem állt meg a Barcánál, csak átalakult.
A csapat továbbra is dominálja a futballt, csak úgy, hogy közben a család szerepét átvette a csillogás.
A teljesítménykényszer, a pénz és a marketing előtérbe került, mert a Barcelona – bármennyire is más utakon járt sokáig – transzferpolitikailag a Real Madrid kétezres éveibe lépett: megszerezni a legjobbat, a legnagyobbat, a legspílerebbet. Akár bármi áron.
Az idő közben eltelt, olyannyira, hogy a trófearekorder és klublegenda Iniesta év végén vélhetően távozik, Jordi Alba pedig 29 éves, Messi 30, Piqué 31, Busquets is három hónap híján 30 – így lassan elköszönnek a La Masia-aranygeneráció utolsó mohikánjai is. Mellettük a „vérvonalat” komolyabban csak Sergio Roberto képviseli – akit tavaly nyáron majdnem sikerült elkótyavetyélni –, Rafinha az Interből állítólag vissza se akar jönni, Sergi Samper, Munir és Deulofeu ideje valószínűleg lejárt, a La Masiát kihagyó, de a Barca B-t megjáró Denis Suárez maradására nem vennénk mérget, az akadémisták pedig még a hiányposztos ősszel se nagyon tudtak az első csapat közelébe férkőzni.
És elnézve az akadémiai rendszer utóbbi években látott „nemzőképtelenségét”, valamint a klub átigazolási politikáját, azon lepődnénk csak meg, ha a 21. századi Barca-aranyegeneráció kiöregedése után még láthatnánk saját nevelésű játékost egyhamar a csapat kezdő tizenegyében.
(Fotó: Quality Sport Images/Getty Images)
