Többek között két 147-es bréket és magyar döntőst is láthattak az OMV Budapest Snooker Mastersre kilátogató nézők, amelyet remek hangulat és parádés játék jellemzett.
Az elmúlt közel egy évtizedben hat alkalommal rendezték meg a Magyar Snooker Gálát, és ahogyan haladtunk előre az időben 2017-től mostanáig, a szervezők mindig igyekeztek újítani, vagy ahogyan ők fogalmaztak korábban, „emelni a tétet”. A neveket illetően a csúcspontot a hatodik gálán érték el, hiszen 2023-ban minden idők legjobbja, Ronnie O’Sullivan látogatott Magyarországra. Érdemes továbbá megjegyezni, hogy számos más világbajnok mellett a jelenkor egyik legdominánsabb és legnagyobb ázsióval bíró klasszisa, Judd Trump szintén eljött hozzánk kétszer bemutatózni. Ennél nincs feljebb, élhetnék a közhellyel, és élek is: a hagyományos bemutatók kellően kifutották magukat, sok topjátékos fordult meg hazánkban, a rendezvények sikere megkérdőjelezhetetlen. Valahol törvényszerű volt, hogy a fókuszba a formátumváltás kerüljön, így Budapesten ezúttal egy meghívásos versenyt bonyolítottak le.
Az OMV Budapest Snooker Masters négy főszereplője, Neil Robertson, Shaun Murphy, Barry Hawkins és Révész Bulcsú közül egyedül Hawkins nem vett még részt korábban magyarországi eseményen, és ha csak a touron elért eredményeket nézzük a közelmúltból, ki lehetett kiáltani a torna favoritjának, annak ellenére, hogy két Triple Crown-bajnok is ott volt a mezőnyben. Más kérdés persze, mennyire érdemes egy bemutató jellegű eseményen esélyesekről és egyáltalán vérre menő küzdelemről beszélni. A kompetitív szellem nyilván mindenkiben megvan, de alapvetően a fesztelen hangulat a jellemző, ami egy formán kívüli játékosból is kihozhat egy extra teljesítményt.
Előzetesen Shaun Murphy szereplését vártam a legjobban, mert ő valóban egy született showman, ráadásul ő hajtotta végre azt a bravúrt a 2018-as gálán, hogy két egymást követő frémben lökött egy-egy maximumot. Robertson, aki egy hosszabb eredménytelen időszakot követően kezd visszatalálni magához, szintén támadó szellemű játékos és egyben remek bréképítő, abszolút gálakompatibilis arc. Murphyékhez képest Hawkins egy kicsit visszafogottabb figura, alapvetően nem látványos a játéka és nem szórakoztató, de kíváncsi voltam, az alkalom mit hoz ki belőle. Most már tudom, hogy a lehető legjobbat.
És itt van természetesen Révész Bulcsú, a torna hazai és egyben negyedik résztvevője, aki a 2024/25-ös szezonban máris bizonyította, hogy a profik között debütánsként képes tényező lenni és komoly eredményeket elérni: a British Openen például döntő frémben verte a kétszeres vb-döntős Ali Cartert.
A 18 esztendős szupertehetség remekül kezdett szombaton, 6–0-ra legyőzte Murphyt
részben annak is köszönhetően, hogy az angol egy kölcsöndákóval játszott majdnem végig, mert a sajátjáról leesett a bőr. Murphy jól kezelte a helyzetet, végig gegekkel operált és igyekezett vidám hangulatot teremteni, a játék viszont nem igazán ment neki. A nyitónap estéjén is nagyobb arányú vereséget szenvedett, így szinte semmi esélye nem maradt a vasárnapi döntőbe jutásra.
Hawkins az előzetes várakozásoknak megfelelően csúcsformában érkezett és tarolt az első játéknapon. 5–1-re verte Robertsont és Bulcsút is, az ausztrál elleni találkozót ráadásul egy helyenként bravúros lökésekkel tarkított maximummal tette emlékezetessé. Vasárnap délután pedig eldőlt, hogy 100%-os mérleggel lesz a finálé résztvevője, mert 4–2 arányban felülmúlta Murphyt. Bulcsú a másik találkozón 3–1-es hátrányból állt fel (3-3) és biztosította be helyét a döntőben úgy, hogy Robertsonnal ugyan azonos pontszámmal, de nála jobb frémaránnyal rendelkezett.
A bronzmérkőzés és a döntő két merőben eltérő összecsapást hozott, rám a találkozókat megelőzően pozitív benyomást tett, hogy nagyon flottul ment minden a beléptetéstől egészen a fő programig. Nagy hézagok nyilván nem is fértek bele, hiszen potenciálisan 12 frémet láthattunk volna, ráadásul a döntő egy öt nyertig tartó összecsapás volt, ami ha küzdelmesre sikeredik, könnyen elhúzódhat.
A harmadik helyért a két Triple Crown-bajnok mérkőzött meg egymással, és ez volt az az összecsapás, ahol inkább a humor került előtérbe, egy frémet leszámítva. Robertson máshogyan is szórakoztatott, a második frémben az addigi nevetgélést felváltotta a feszült figyelem és az izgalom. Maximumkísérlet kezdődött, és amikor az ausztrál nagyjából 80 pont köré ért, már magam is elég izgatott voltam, mert nem nagyon akartam elhinni, hogy élőben láthatok egy 147-es bréket.
Robertson végigvitte a sorozatot, ezzel egyenlített, az aréna felrobbant.
Murphy, aki a csoportkör mindegyik találkozóját elbukta, a végére azért magára talált, és megnyerte a harmadik frémet, bebiztosítva a 2–1-s végeredményt. A Mágus győztes brékjébe biztos, ami biztos alapon Robertson is besegített, egymás után lökve építették apránként Murphy előnyét, szuper, hogy beszúrtak egy ilyen poént. És ahogyan az interjúk készítésekor Petur András fogalmazott, „két boldog ember hagyta el az arénát”, utalva arra, hogy Robertson bár a negyedik helyen végzett, maximumot lökött, Murphy pedig maga mögött hagyta a dákóbőr-mizériát, és hozott egy meccset. A Mágus viccesen megjegyezte, hogy keddre már biztosan jó formába lendül, mert átlagosan egy új dákóbőrt három-négy nap megszokni. Ideje ennél több lesz, mert csak január 12-én lép asztalhoz a Mastersen a londoni Alexandra Palace-ben.
A döntő kapcsán mindössze abban reménykedtem, hogy nem válik annyira egyoldalúvá, mint az első Hawkins–Révész találkozó. Így lett, ráadásul szinte minden olyan elemét láttuk a sznúkernek, amelyekért szeretni lehet. Az első miniszakasz három frémből állt, és leginkább a küzdelmes, defenzívebb sznúker domborodott ki mindkét félnél. Szerencsére nem egy vontatott kínlódásról volt jelen esetben szó, hanem színvonalas biztonsági csatákról. Az első frém bizonyult a legkiegyenlítettebbnek, 45–45-ös pontállásnál csupán a rózsaszín és a fekete golyó, azaz 13 elérhető pont maradt az asztalon. Bulcsú számára alakult kedvezően a végjáték, ő került előnybe, majd a húszperces pihenőre szintén a magyar játékos vonulhatott 2–1-es fórral, köszönhetően egy 87-es bréknek.
A szünetről visszatérve Hawkins nagyon elkapta a fonalat, egyúttal a meccsen jól láthatóvá vált, hogy ezen a szinten már egy-két belökési hiba sem fér bele, mert a rontásokat megbünteti az ellenfél. Hawkins támadójátéka bármilyen profi viadal döntőjében kimagasló lett volna, a finálé második minietapjában egy 94-es, egy 123-as és egy 93-as bréket is elért. 1–2-ről fordított 3–2-re és a 4–2-ért ment, de Bulcsú a Sólyom lendületét ideiglenesen megtörte. Hawkins aztán visszatalált az A-játékához és 3–3 után nem engedett több frémgyőzelmet ellenfelének, kialakult tehát az 5–3-as végeredmény.
A vasárnap esti szakasz egészen parádésra sikeredett, és nem győzöm hangsúlyozni, valóban mindent látni lehetett, amiért szeretni lehet ezt a sportágat. Reméljük, hogy lesz folytatás.
OMV Budapest Snooker Masters, döntő
Révész Bulcsú–Barry Hawkins 3–5
Ez is érdekelhet: