Paul Hunterből többszörös világbajnok válhatott volna, de egy tragikus betegség következtében 27 évesen elhunyt. A sznúker egyik nagy tehetségére emlékezünk.
„Különleges kisugárzásának köszönhetően kiemelkedett az átlagjátékosok sorából. A sportág vérkeringésében tevékenykedők mind imádták Pault, lehetett egyáltalán nem szeretni a posztó Beckhamjét? A sznúker aranykorában én, Stephen Hendry, John Higgins, Mark Williams, Matthew Stevens és ő harcoltunk a legkomolyabb trófeákért: úgy gondolom, minden idők legerősebb hatosfogata voltunk.”
A fenti gondolat a hétszeres világbajnok Ronnie O’Sullivantől származik, aki a 2024-es Masters előtt mesélt a fiatalon elhunyt Paul Hunterről, a londoni elitverseny háromszoros bajnokáról. Az említett hatosfogat tagjait annak idején egyformán potenciális trófeahalmozóként tartották számon, de később a nagy képen háromféle karrierív rajzolódott ki.
Hendry, Higgins, O’Sullivan és Williams aktív évtizedeik alatt elérték a legenda-státuszt, míg Stevens mentális szempontból felőrlődött magánéleti és anyagi problémái miatt, egyúttal visszaesett a teljesítménye és a rendkívül ígéretes első néhány szezonját követően végleg eltűnt a közvetlen élmezőnyből. Hunternek egy tragédiával végződő, a riválisokénál rövidebb és rögösebb utat jelölt ki a sors, így a sznúkerkedvelők a szép emlékek felidézése mellett ma már csak kérdéseket tehetnek fel pályafutásának alakulásával kapcsolatban.
A szakértők szerint Hunterből többszörös világbajnok válhatott volna, és valóban, a vélekedés nem volt alaptalan.
Meglehetősen korán, 17 esztendősen a profik közé került, és bő tízéves jelenléte alatt bebizonyította, hogy egy rendkívül komplex tudású, szívós versenyző, aki jó döntéseket hoz, okos lökésválasztásai vannak, képes a késhegyre menő csaták során, a krízishelyzetekben megőrizni a hidegvérét, kontrollálni az összecsapások tempóját, illetve a hosszabb meccseken állni a sarat. A lehengerlő játékstílushoz társult egy szerethető személyiség, egy afféle jófiús karakter, ami közkedveltté tette szakmán belül és kívül.
Hunter kétszer ért révbe a nívós Welsh Openen, de
az igazán nagy alakításait a második legfontosabb viadalnak számító Mastersen láthattuk, 2001 és 2004 között négy kiírásból háromban ő diadalmaskodott.
A teljesítmény komolyságát remekül szemlélteti, hogy az angol klasszis a Masters-elsőségek örökrangsorában a harmadik helyen áll Mark Selbyvel, Cliff Thorburnnel és Steve Davisszel holtversenyben.
Hunter mindhárom Masters-fináléját döntőfrémben nyerte meg. A 2001-es végjátékban a széteső és szarvashibákat vétő ír Fergal O’Brient verte egy ikonikus helyszínen, a londoni Wembley Conference Centre-ben.
Hunter szinte minden korábban felsorolt erényét megcsillogtatta 2001-ben, 2002-ben Mark Williamsszel szemben azonban kevésbé alakultak drámaian a dolgok, mert egy relatíve nyitott asztalállásnál épített egy nagyobb bréket, bebiztosítva a címvédést.
2004-ben pedig következett a sokat emlegetett finálé Ronnie O’Sullivan ellen. A döntőfrém elején a Rakéta igyekezett magához ragadni a kezdeményezést, de nem tudott magas brékkel operálni és ellépni pontszámban. Hunter némi taktikai csatát követően az első komolyabb lehetőségére lecsapott, és egy 63-as brékkel pecsételte meg ellenfele sorsát.
Londonban minden klappolt, Sheffieldben viszont nagyon nehezen indult be a gépezet Hunter számára. Háromszor kiesett a selejtezőben, és az első négy főtáblás részvétele során csak egyetlen alkalommal jutott el a második fordulóig. Ötödik nekifutásra, 2003-ban azonban meg sem állt az elődöntőig, hogy aztán Ken Dohertytől egy kiegyenlített összecsapáson 17-16-os vereséget szenvedjen.
2005. április 6-án a nemzetközi szövetség tudatta a nyilvánossággal, hogy az angol sztár hasüregében rosszindulatú tumorokat találtak,
és a lehető leggyorsabban el kell kezdenie a kemoterápiás kezeléseket. A rendkívül megterhelő időszakban Hunter minden lehetőséget megragadott, hogy sznúkerezzen, a 2005/06-os idényben a viadalok zömén elindult. Betegsége súlyosbodásával azonban érzéketlenné váltak az ujjai, gyomorfájdalom kínozta, a meccseken speciális zokni és cipő viselésére kényszerült. Törvényszerű volt a visszaesés az eredményességében, és idővel eljött az a pont, amikor a szervezete már nem reagált a kezelésekre. Utolsó profi mérkőzését a 2006-os világbajnokságon vívta, ahol 10–5 arányban kikapott a feltörekvő Neil Robertsontól. Paul Hunter 2006. október 9-én hunyt el 27 évesen.
Ez is érdekelhet:
(Varga Máté; fotók: Getty Images)