Alex Higgins a sznúker első igazi rocksztárja volt, az asztalnál a zseniális lökések jellemezték, de a balhék sem kerülték el: volt rá példa, hogy lefejelt egy versenyigazgatót, megfenyegette honfitársát, és doppingvizsgálatot is tagadott meg. Bemutatjuk a Hurrikán történetét.
„Ő az oka annak, hogy a sznúkert minden más elé helyeztem az életemben. A legjobb napjain megmutatta, hogy miképp kell ezt a játékot játszani. Alex Higgins a sportágunk történetének egyik legnagyszerűbb figurája, aki mindig a szórakoztatásra törekedett, és magával ragadta a közönséget.”
A fenti gondolat Jimmy White-tól, a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik kiválóságától származik.
Alex Higgins az 1969 óta tartó modern éra elején vált a sznúker első igazán üde színfoltjává, és sokan úgy gondolják, ha ő nem érkezik meg a sportág vérkeringésébe, akkor az idővel elvesztette volna a népszerűségét. A nagy korszakváltást megelőző évtizedekben a puritánabb, állóvízszerű, esetleges, túlzottan defenzív, kockázatvállalástól mentes felfogás dominált, Higgins azonban merőben mást kínált. Az unortodox lökésválasztások és az agresszív támadósznúker megjelenése egyfelől valami újat adott a külső szemlélőnek, másfelől alapjául szolgált a mindenkori domináns stílust érintő paradigmaváltásnak.
Ugyan a modern éra első évtizedében világbajnoki címekből hármat, illetve hatot szereztek, John Spencer és Ray Reardon korántsem kerültek annyiszor reflektorfénybe, mint Higgins és White, akik a maguk idejében új impulzusokat generáltak a nézőkben, és emiatt hamar közönségkedvencekké váltak. A bevállalós bréképítés és a hagyományos megoldásoktól való eltérés mellett a gyorsaságot sem lehetett esetükben elhanyagolni: az időt éppen Higgins egy rendkívül sebesen befejezett brékje alkalmával említették meg először mérőszámként. Az átlagos lökési idő ma már alapvető statisztikai mutató a World Snooker Tour versenyein.
Higgins és White másik közös vonása, hogy mindketten a rocksztárok életét élték. Piáltak, dohányoztak, nem vetették meg a drogokat és a szerencsejátékot sem, emellett előfordult, hogy zűrös ügyek főszereplőivé váltak.
Higgins amellett, hogy a hetvenes-nyolcvanas években rendre lenyűgözte a nagyérdeműt az asztalnál, címlapsztár lett más okokból is. Megesett, hogy
azzal fenyegette meg honfitársát, a szintén világbajnok Dennis Taylort, hogy lelöveti, máskor megtagadta a doppingvizsgálatot, az 1994-es világbajnokságon parázs vitába keveredett a játékvezetővel, sőt, egyszer lefejelt egy versenyigazgatót, ami miatt öt versenyre szóló eltiltást kapott.
A Hurrikán becenevet viselő klasszisnak sikerült az, ami Jimmy White-nak sosem: megnyerte a világbajnokságot. Először 1972-ben, majd tíz esztendővel később, 1982-ben. Utóbbi győzelmének örömteli pillanatai, ahogyan sírva fakad a családja körében, minden bizonnyal örökre beégtek a sznúkerkedvelők emlékezetébe, akár élőben, akár felvételről látták a képsorokat.
Minden idők legjobb sznúkerjátékosa, Ronnie O’Sullivan szintén nyilatkozott Higginsről, mondván, valódi inspirációt jelentett számára a játéka, és bár Steve Davis és Stephen Hendry a nagy bajnokok képzeletbeli hierarchiájának legmagasabb polcán foglalnak helyet, ők együtt sem lettek volna arra képesek, hogy olyan hatékonyan népszerűsítsék a sportágat, ahogyan az északír tette.
A Rakéta egyúttal rávilágított arra, hogy a sznúker modern érájának első évtizedeiben rajzolódott ki igazán a sótlanabb, de roppant eredményes nyerőgépek és a hozzájuk képest kevésbé sikeres, de rendkívül szórakoztató showmanek közötti ellentét.
Érdekes kettősség Higgins esetében, hogy a média kereszttüzében és a magánéletében nem kezelte jól a krízishelyzeteket, játék közben, nagy tét mellett viszont elbírta a nyomást.
Mind közül az egyik legemlékezetesebb brékjének az 1982-es világbajnoki elődöntőben elért 69-es számít, amivel kiharcolta a döntő frémet Jimmy White ellen. Amellett, hogy roppant nehéz megoldásokkal kellett operálnia, ez az a brék, aminek egy pontján azt a kéket a jobb felső zsebbe juttatta.
Formája a kilencvenes években hanyatlani kezdett, mentális és anyagi problémákkal küzdött, ráadásul 1997-ben torokrákkal diagnosztizálták. A betegség miatt csontsoványra fogyott, ennek ellenére eljárt bemutatókra, a legendák számára létrehozott tournak állandó résztvevője volt. A 2010-ben bekövetkezett halála előtt röviddel így nyilatkozott magáról:
„Abban különböztem a többiektől, hogy sokkal gyorsabban gondolkodtam náluk. Minden lökésemet alaposan megterveztem, az asztalálláshoz képest fejben már jóval előrébb jártam a brékemben. Úgy működtem, akár egy műholdas rendszer, ami minden lehetséges helyzetet felmér. Habozás nélkül meghoztam a fontos döntéseket, éppen ezért a játékom is dinamikusabbá vált.
Azt hiszem, én vagyok az egyik legkarizmatikusabb ember, aki valaha dákót ragadott. Az emberek rajongtak értem, csodáltak engem. Nem önmagamat szeretném dicsérni, csupán azt mondom, amit tőlük hallottam.”
Ez is érdekelhet:
(Készült a The Guardian, a Belfast Telegraph és a Mirror cikkei alapján; fotók: Getty Images)
(Varga Máté – Kezdőlökés)