A küzdelem, mint olyan, nem sokat változott az elmúlt évezredekben. A közönségnek kenyér kell és cirkusz, a hétköznapi embereknek, szurkolóknak pedig hősök. A feszültség sokszor kibírhatatlanná fokozódik, az ember elveszíti a józan ítélőképességét - s ez történelmi tettekre (legyenek azok jók vagy rosszak) vezeti. A bukás, a megszégyenülés és a diadalmas győzelem között csak egy vékonyka határvonal feszül, s sokszor nem is az ember dönti el, ki nevet a végén. Akár az ókori csatákat megéneklő eposzokban: mindennek megvan a maga helye és szerepe. Ismerős irodalomóráról?

Enumeráció

Avagy seregszemle. A legjobb meccseket gyakran a legesélytelenebbnek tartott csapatok játsszák, avagy Dávid és Góliát párharca is hozhat akkora izgalmakat, mint a gigászok küzdelme. Sőt. Egy csapatnyi ismeretlen arc sokszor épp a bizonyítási vágytól hajtva képes csodákra. Ki gondolta volna például, hogy 2001-ben a Deportivo Alavés az UEFA-kupa döntőjéig menetel, és ott úgy megszorongatja az akkor már kétszeres győztes Liverpoolt, hogy a szurkolók kis híján a Merseynek mennek?

„Haragot, istennő zengd az Alavés kis csapatáét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden angolnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta.”

In medias res

Bátran nevezhetjük ezt a közepébe csapásnak: egymás kóstolgatása helyett valamelyik csapat szinte minden előzmény nélkül uralni kezdi a játékot. A 2005-ös isztambuli Bajnokok Ligája-döntő úgy vonult be a futballtörténelembe, mint a valaha lejátszott legnagyszerűbb finálé. Nem csoda: a Milan joggal érezhette már a vitrinben a trófeát, hiszen 3-0-val mentek félidőre a csapatok.

„Fegyvert, s vitézt éneklek, vörös hatalmát
Ki meg merte várni, a Milan haragját,
Ama nagy tizenegynek hatalmas lábát,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.”

Deus ex machina

Az isteni közbeavatkozás. A másik csapat a semmiből jön vissza, öt perc alatt felforgatja az egész világot, a stadion felrobban a hangzavartól, a kommentátor őrjöng – na, vajon melyik meccs ugrott be mindenkinek? Naná, hogy az 1999-es Bayern München-Manchester United! Aki rossz szurkolói szokáshoz híven hazaindul lefújás előtt pár perccel, hogy legyen ülőhelye a metrón, lemaradt élete legelképesztőbb perceiről. Még így, ennyi idő után is libabőr-fless!

„Fergusont nem ijesztheti gond, sem rettentés,
Ha Atlas leromlik, ha az nagy ég leés;
Mert állhatatosra az félelem nem és,
Az ki igaz üggyel s jó szüvel fegyveres.

>> Előbb halva lássa pogány eb testünket,
Hogysem elveszessük megszámlált kéncsünket,
Hogysem ő porázon hordozzon bennünket,
Szabadságunkkal eggyütt rontván hirünket.<<"

Invokáció

Azaz segélykérés. Ha másképpen nem megy, a sporttársak kénytelenek tizenegyesekkel (régen aranygóllal vagy újrajátszással) eldönteni, hová is kerüljön az a kupa. Nem is kérdés, hogy az idegek játéka mindez: sokkal több múlik Fortuna kegyein, mint a technikai kvalitásokon. Elég egy kiálló fűcsomó, egy botlás, egy zavaró hang a lelátóról, és odavész minden, amiért eddig küzdött a csapat. Roby Baggio ’94-ben nem fohászkodott elég hatékonyan az istenekhez – sose felejtjük el ezt a méltatlan véget.

„Férfiúról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Rómát,
sok nép városait s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak.”

Epitheton ornans

Azaz az állandó jelző, amelytől élete végéig nem szabadulhat egy játékos. A nagy meccseken, a rettentő nyomás alatt bizony képes eldurranni az ember agya, és emiatt olyan dolgokat is megtesz, amilyeneket egyébként sohasem. Nem ironikus például, hogy Zinedina Zidane, aki félisteni státuszba futballozta magát karrierje során, épp a Materazzi-afférral búcsúzott a pályától?

"Mint sebesült bika bőg, mely rosszul kapta a taglót
s oltárától elszabadulva kirázza nyakából."