Arsenal-hívő barátnőmtől számíthatok némi szemöldökráncolásra a következő mondatokért, de beleállok és megküzdök a morcos tekintetével: ha mostanság lennék gyerek és éppen szerelembe esnék a focival, a Tottenhamet választanám kedvenc csapatomnak.

Meg is magyarázom röviden, miért:

• látványos és stílusos futballt játszanak
• a klubvezetés koncepciója példamutató: nem égetnek el évente fontszázmilliókat játékosvásárlásra, meg tudják tartani az értékeiket, okosan igazolnak
• tele vannak fiatalon a csapathoz került, a klubhoz kötődő angol válogatott játékosokkal (Kane, Alli, Rose, Winks)
• most húztak fel egy pompás stadiont
• ugyan szubjektív, cserébe nem is szakmai észrevétel, de a mezük kifejezetten elegáns és szép

Az utóbbi hónapok szereplésébe ellenben teljes joggal lehet belerúgni. A BL-döntőbe jutásról tudjuk, hogy erőn felüli teljesítmény, nyugodtan beilleszthetjük a megismételhetetlen csoda kategóriájába. Irreális lenne még csak hasonlót is elvárni ettől a kicsit idősödő, alighanem a kvalitásait májusra már kimaxolt kerettől.

Mindezt azért írom le, mert Daniel Levy klubelnök azzal a sokkolóan kamu magyarázattal állt elő a kedd esti, sebtiben (?) összehívott válságmeetingen kirúgott Mauricio Pochettino menesztésével kapcsolatban, hogy – idézem – „Az előző idény végén és a mostani elején a bajnokikon csalódást keltő eredmények születtek, lépnünk kellett.”

Nyilván nem kellemes elveszíteni egy Bajnokok Ligája-finálét, de eljutni oda egészen kivételes eredmény, konkrétan a Tottenham történetének eddigi legdicsőségesebb pillanata, amiért a Spursnél milliószor gazdagabb, a BL-t mániákusan üldöző Manchester Citynél vagy a Paris SG-nél összetennék a két kezüket.

A 2018/19-es Premier League-idényben negyedikként futott be a klub, ezt a helyezést pedig úgy sem lehet csalódásként elkönyvelni, hogy csupán egy ponttal maradtak le a Chelsea mögött a dobogóról – elvégre az első két helyen végzett Liverpool és Manchester City a világ futballtrónján megosztva pöffeszkedő olyan szupercsapatok, amelyeket józan ésszel gondolkodva az utóbbi 2-3 évben nem lehetett megelőzni. Rendben, a kissé kusza idényt produkált Chelsea-t talán igen, de felteszem a költői kérdést Levy úrnak:

Szóval, kirúgta a Spurst 2014 óta irányító argentin menedzsert. Azt a menedzsert, aki évtizedekig a lúzerség szinonimájaként emlegetett klubot Európa élmezőnyébe vezette. Aki a legerősebb bajnokságnak tartott angolban 2017-ben ezüst-, 2016-ban és 2018-ban bronzérmet akasztott a klubház dicsőségfalára. És mellesleg bevitte a Tottenhamet (A TOTTENHAMET!) a BL döntőjébe.

A halvány őszi szereplést kívülről nehéz megmagyarázni. Hallani ilyen-olyan híreket, hogy Jan Vertonghen és Cristian Eriksen, a csapat két kulcsfontosságú játékosa egyrészt nincs jóban egymással (a folyosói pletykák szerint a belgának akadt némi afférja a dán feleségével), másrészt mindkettő, főleg a támadó középpályás el szeretett volna igazolni Londonból, de egyiküket sem engedték és ez feszültséget generált az öltözőben.

Mint ahogy az is, hogy néhány játékos finoman szólva sem ápolt jó viszonyt Pochettinóval, sőt, az egész keretből kevesen álltak közel hozzá. Egy szponzoroknak szervezett estélyen például valamelyikük el akart sütni egy poént a menedzser frizurájáról, de inkább csendre intették a társak, nehogy komolyabb bajba kerüljenek.

Számos jel utalt már arra – leginkább sötét manchesteri időszaka alatt –, hogy a mai futball kecsesen kitette az irányjelzőjét és szélsebesen elsuhant a nagyszájú José mellett. A korábban tökélyre fejlesztett, ellenfél játékát elrontó, annak hibáira váró stratégiája nagyon kevés a mostani modern fociban; ideig-óráig működik, de hosszú távon nem lehet vele sikert elérni. Arról nem is beszélve, hogy jó néhány sajtótájékoztatóján mutatott viselkedését látva, furcsa nyilatkozatait olvasva, úgy tűnt, teljesen megborult és elvesztette a kapcsolatát a valósággal.

Persze benne van a pakliban, hogy ez a majd' egyéves pihenő megsimogatta picit a folyton háborgó lelkét, eltűntek valamelyest a ráncai és talán volt ideje leülni a tévé elé és a Liverpool, a City vagy a Leicester (igen, nem elírás) meccseit nézni.

Mert az ember ennyi idősen már nem változik. Egy hozzá hasonló, saját magába szerelmes egoista meg pláne nem fogja feladni az elveit. Abból kiindulva, hogy legutóbbi állomáshelyein milyen romhalmazt hagyott maga után, a Spurs-szurkolókra szomorú hónapok (évek?) várnak. Na jó, évekből maximum három, mert annál többet még egy állomáshelyén sem töltött. Itt sem fog.

A megörökölt kerete még mindig minőségi, bár mint tudjuk, szeret sok pénzt elköltve igazolgatni. Lehetőleg már kész játékosokat, akiket nem kell évekig babusgatni, építgetni, hanem az első edzéstől kezdve alkalmasak Mourinho-katonának. Fegyelmezettek, nem dumálnak vissza, beállnak a sorba, elviselik, ha a pályán "meg van kötve a kezük."

A világbajnok kapus, Lloris ugyan sérült, és akadtak benézett meccsei az elmúlt hónapokban, ráadásul a helyettese, Gazzaniga sem életbiztosítás – itt azért lesznek gondok. A jobbhátvéd Trippier nyári távozása érzékeny veszteség volt, őt Pochettino sem igazán tudta pótolni, úgyhogy ide még számítok egy igazolásra. A védelem közepe rendben van, Mou amúgy is szereti a magas, erős középső bekkeket. A két balhátvéd, Rose és Davies ketten talán kiadnak egy használhatót, bár az angol is kifelé kacsintgat a klubból.

A középpályán a nyáron vett Ndombélében van potenciál, mint ahogy Dele Alliban is lenne, ha nem esett volna jelentősen vissza a formája. Winksnek és Lo Celsónak nem látni a helyét a Mourinho-rendszerben, Eriksennek is csak akkor, ha ő lesz a csúcsra járatott Interben megcsodált helyi Wesley Sneijder. Elöl a dél-koreai Szon kiváló, több poszton használható játékos, Kane-re pedig nagy szüksége van, mert rajta kívül más nem nagyon tud gólt rúgni.

(Visionhaus)

Egyébként igencsak megmosolyogtató volt Mourinho székfoglaló nyilatkozata, amely szerint izgalommal tölti el a klub akadémiája. Mondta ezt egy olyan edző, aki egész pályafutása során levegőnek nézte a saját nevelésű fiatalokat Portótól kezdve Milánón át Madridig. Az elmúlt 15 évben egy kezünkön (de lehet, hogy két ujjunkon) meg tudjuk számolni, hány játékost emelt át a felnőttcsapatba, hogy aztán rendszeresen játszassa őket, uram bocsá’ klasszist neveljen belőlük.

Player-sportszerkesztőségen belül egész nap forró dróton ültünk a kinevezésének hírére. Egyetértettünk abban, hogy rossz választás volt a Tottenham részéről az egykori Speciális Egyes. Nem kellett viszont fluxuskondenzátorral felturbózott DeLorean ahhoz, hogy előre menjünk az időben és lássuk, mi fog történni a Spursszel a következő hónapokban.

Ezeket látjuk jönni:

• januárban hoz egy 30 éves portugált valamelyik szélső védő posztra
• 2020 nyarán lenyilatkozza, hogy a Tottenham nem nagy klub és nem igazolhat úgy és annyiért, mint a 'Pool vagy a City
• aztán mégis vehet pár embert összesen 200 millióért – nagyrészt 29-30 éves klasszisokat, meg egy Fellaini-szerű, 190 magas cserecsatárt, hogy ívelgethessenek a fejére, ha ég a ház. Vagy magát Fellainit
• pedagógiai célzattal padoztatni fog valakit a nagy nevek közül – vélhetően Eriksent, a dán ezért nyáron inkább lelép
• Allival és Lucasszal is lesznek problémái: előbbinek nem találja majd a posztját, aki emiatt keveset játszik és háborog, a szélső támadó brazil meg kifakad, amiért gyakorlatilag hátvédfeladatai vannak
• első teljes szezonjában megnyeri az FA- vagy a Ligakupát
• 2021 őszén, amikor valahol a 12. helyen porosodnak a senki földjén, a buszsofőrtől a menzásnéniig mindenki hibás lesz ezért rajta kívül, Levy meg kirúgja
• búcsúzó nyilatkozatában odaszúr a klubnak, hogy több trófeát nyert az ottléte alatt, mint a Tottenham az elmúlt 10 évben

Szóltam, szóltunk előre.

(Fotó: Clive Mason/Getty Images)