Kezdjük egy kis szakmázással, hiszen azon kívül, hogy hatalmas tapasztalatot halmoztál fel játékosként, szereztél edzői és sportmenedzseri végzettséget is. A szakdolgozatodat a klubok felépítéséről, megfelelő működéséről írtad. Akkor még amatőrizmus volt, most profizmus van, nagy pénzek mozognak, a világ viszont elszaladt mellettünk. Szerinted mi történt, hol rontottuk el?

Nem hozzáértő sportvezetők dolgoztak a futballban, én már akkor, 1974-ben a szakdolgozatomban azzal foglalkoztam, hogy milyen szerződések legyenek, hogyan oldható meg egy klub működése, hogyan lehetne nyereséges. Minden játékossal munkaszerződést kellett volna kötnie a klubnak, amiben benne van a jövedelme, és hogy mit lehet tőle ezért követelni, mit kell teljesítenie.

A másik dolog, hogy ma már kizárt dolog, hogy szponzorok vagy egy mecénás, tulajdonos nélkül – aki azt mondja, enyém a csapat, enyém a felelősség – működni tudjon egy labdarúgó-szakosztály, futballklub. Nagy kérdés persze, hogy mennyire tud rentábilis lenni egy magyar együttes, ahol 1000-1500 néző van kint meccsenként, mint például a Fáy utcában.

És a szakmai rész, edzésmódszerek?

Mezey György kezébe vette az edzőképzés irányítását, de mondd meg nekem, milyen eredménye volt a mexikói vébére kijutáson kívül, ahol aztán megégtünk?! Negyven-ötven évet felelősen eltöltött a magyar labdarúgásban, komolyabb eredmény nélkül. Talán nem neki kellett volna a képzés atyaúristenének lennie.

De a te korodban tehetségesebbek is voltak a gyerekek?

Aligha, csakhogy jóval kisebb mostanság a merítési lehetőség, mint például a mi korunkban. Ráadásul elkövetnek több komoly hibát is: már egészen kicsi korukban megkörnyékezik a menedzserek a srácokat meg a szülőket, adnak pár százezer forintot és már viszik is ki külföldre őket. A másik, hogy a magyar fociban ma nincs példakép. Korábban egy kölyök Törőcsik vagy Nyilasi akart lenni, ma már mindenki Messi- és Ronaldo-mezben rohangál.

Meg kérdem én: a híres-neves akadémiákról hány gyerek került az NB I-be? És ezekbe az intézményekbe csak úgy lehet bekerülni, hogy keményen fizetnie kell a szülőknek. Mi anno egy zsíros kenyérért és egy villamosjegyért is lementünk focizni, most a szegényebbeknek nem adatik meg a lehetőség sem. Ma, ha az apuka nem viszi el autóval, nem tud edzeni a gyerek. Pedig az igazi tehetségek nem feltétlenül a módosabbak közül kerülnek ki.

Milyen volt akkoriban az orvosi, technikai háttér, melyben még mindig van lemaradásunk?

Fáslival betekertem a jobb lábam… nagyjából ennyi. Plusz volt egy olyan megoldás, hogy meló után eljártam a Sportkórházba meleg iszappakolásra, mert be volt gyulladva mindkét sípcsontomban a csonthártya, ezzel kezelték. Ez fél éven keresztül ment, akkora fájdalmam volt, hogy menni alig bírtam.

Mivel volt 363 meccsed a Vasasban, sejtem, nem voltál túlságosan sérülékeny. De a ballábasságod mégis innen ered.

Még kis srác koromban eltörött a jobb bokám, a szomszéd fiú belespiccelt rendesen a vaskos bakancsával, mikor rúgtuk a rongylabdát a grundon, kénytelen voltam a balt használni, fejleszteni. Ezért lettem abszolút kétlábas. Emiatt a kölyökben például balösszekötőt játszottam. Meg aztán nekem Öcsi (Puskás Ferenc – szerk.) volt az abszolút példaképem, az ideálom, sokszor láttam játszani a Népstadionban – még labdát is szedtem neki –, ő meg ugye balkötő volt.

Ha már megemlítetted, milyen volt a kapcsolatod Puskás Öcsi bácsival?

Kimondottan jó barátságban voltunk, nagyon szerettem, remek ember volt, az utolsó napig jártam be hozzá a kórházba. Egyébként merem állítani, hogy 1964-ben nem nyertünk volna olimpiát, ha Puskás három napig nincs velünk éjjel-nappal Mallorcán, a spanyolok elleni megnyert selejtező előtt. Az akkora lökést, akkora plusz töltést adott a csapatnak, hogy ez is vitt előre minket Tokióban.

Olimpiai bajnok vagy, ami fantasztikus eredmény, valószínűleg a következő pár évtizedben nem jut ilyen magasra magyar válogatott. Világbajnokságon mégsem mutathattad meg magad.

Chilében, ’62-ben még nem voltam ott korban, túl fiatal voltam, nem is volt esély, hogy játszom, a keretbe ugyan bekerültem, de nem volt kérdés, hogy Sárosi a balhátvéd. A 1966-os angliai vébére viszont nagyon készültem, olimpiai bajnokként az összes vb-selejtezőn játszottam, mondhatom, stabil csapattag voltam. Végig benne is voltam az utazó keretben, egyenruhát is csináltattak nekem, majd az indulási előtti utolsó napon a csapateligazításon közölte a mester, hogy én nem utazom Angliába... Ez hatalmas pofon volt! Azóta is próbálom összerakni, hogy miért történhetett így.

Sikerült?

Azt hiszem, megvan a megoldás. A világbajnokság előtt dél-amerikai edzőtáborba vonultunk, ott készültünk az angliai tornára. Útközben még Frankfurtban is játszottunk egy meccset, ahol megsérültem. Miután a doki megvizsgált, közölte, hogy két hetet ki kell hagynom. Mivel épp ennyi idő volt a dél-amerikai túra, nem láttam értelmét, hogy elutazzam, és nem csak azért, mert eleve utálok repülni. Kértem Lajos bácsit, hogy engedje meg, hadd menjen haza, szinte könyörögtem, mert egyrészt ugye úgysem tudok se pályára lépni, se edzeni, másrészt a feleségem veszélyeztetett terhes volt, inkább akkor mellette lennék.

Miután a csapat hazatért és felépültem, játszottam ugyan minden meccsen, mégsem vitt ki Angliába. Ma már biztos vagyok benne, hogy emiatt.

Végül mégis kint voltál Angliában. Mi történt?

Jött egy telefon kintről, hogy mégis ki kellene repülnöm, mert a Szepesi Guszti – akit a helyemre állított a baloldalra – megsérült. Összepakoltam és teljesen egyedül, egy kisgéppel Párizson keresztül kirepültem Londonba. Este tízre estem be a csapat szálláshelyére, csomag nélkül, ami közben elkeveredett. Lajos bá’ még akkor kérdezte, hogy vállalom-e a meccset holnap az oroszok elleni negyeddöntőben. Naná, hogy vállalom, természetesen, azért jöttem ki! Pláne, hogy a szovjetek ellen különösen szerettem játszani.

És mi volt a meccsen? – kérdezhetném ál naivan.

Másnap délelőtt tizenegy órakor volt csapatértekezlet az esti meccsről. Baróti kapitány pedig elmondta az összeállítást: a kapuban Gelei, balhátvéd Szepesi... Majdnem seggre ültem. Ezért jöttem ki? És akkor ugye még nem volt csere, kispados sem lehettem. Szegény Guszti amúgy végig húzta a lábát, sőt rásérült korábbi nyavalyájára, gyakorlatilag emiatt kellett abbahagynia a labdarúgást. Hozzáteszem, egészen kiválóan játszott az egész vébén, a brazilok elleni parádés, világraszóló győztes meccsen is, akárcsak a csapat.
Az a gárda, Mátraival, Benével, Mészöllyel, Farkassal, Alberttel fantasztikus volt. Fájó pont a pályafutásomban, hogy nem lehettem tagja akkor annak a csapatnak.

Barótival tisztáztad ezt utána?

Ő később gyakran mondogatta, kérdezgette, hogy „ugye nem haragszol, Kálmán?” Erre csak ennyit kérdeztem vissza: miért Lajos bá’, kellene…? Aztán mikor Baróti 80. születésnapját ünnepeltük Újpesten, odajött hozzám az étteremben: „Kálmán, ne haragudj, egyedül veled szemben van, mint játékossal, lelkiismeret-furdalásom.” Ez nekem egy visszaigazolás volt, hogy igazam lehetett. Érdekes kapcsolatunk volt, jót is, rosszat is kaptam tőle, de mindig nagy tisztelettel voltam vele szemben.

Volt több afférod az aktuális trénerrel?

Igen, ami azért érdekes, mert egyébként nem voltam az a játékos, aki kötözködött, hőbörgött, viszont mindig meg mertem mondani, ha úgy éreztem, hogy sérelmem van, kiálltam az igazamért. Emiatt Illovszky Rudi bácsival is volt konfliktusom.

...

Pénzes meccsre kellett menni haknizni Jugoszláviába, Novi Sadra, prémium volt feldobva. Én 38 fokos lázzal vállaltam a meccset, de megmondom őszintén, kicsit azért oltottam a többeket, hogy mi a francnak megyünk már megint edzőtáborba. Mivel ez Rudi bácsi fülébe jutott, ki is tolt velem. Lecserélt a meccs szünetében, majd másnap nekem csak fele prémiumot adott... Amikor rákérdeztem, miért, logikus válasz jött az öregtől: fél meccset játszottál, fele prémium jár.

Gondolom, nem hagytad szó nélkül.

Persze, erre rögtön közöltem vele, hogy akkor köszönöm, nem veszem fel a lóvét. Na, behívatott a Matesszal meg a Berendivel az irodájába. Csakhogy én már előre jeleztem a csapattársaimnak, hogy Rudi bácsi valamivel vissza fog vágni az oltásért.

Szóval bent ültünk nála és számon kért, hogy miért nem veszem fel a pénzt, miért hőbörgök. Én meg mondtam neki, hogy „tudja mit mester, maga egy gonosz, bosszúálló ember! Én már tegnap megmondtam, hogy ki fog velem tolni!” A mester meg rám borította az asztalt és kirohant a szobából…

Hűha. Finoman szólva is karakán, igazi tökös csapatkapitány voltál.

Várj, még nincs vége! Másnap éjjel a vonaton bejött a fülkébe és annyit mondott, nekem nem kell holnap edzésre mennem, kihagy a csapatból, mert sérült vagyok... Ebben az edzőtáborban még két másik társammal, a Bakossal és a Fisterrel is összeveszett. Másnap felhívott, hogy mégis menni kéne, vállaljam el a jobb bekk pozíciót, bár ő nem akar engem játszatni. Nemet mondtam, sőt szóltam Bakos barátomnak, hogy ő meg az én posztomat utasítsa vissza. Na ekkor a vezetők behívták Rudi bácsit és megmondták, hogy mindhárom játékosnak játszania kell! Akkoriban ez ugye így ment. Az öreg felpattant és közölte: mától kezdve nem én vagyok a Vasas edzője! Lemondott. Végül is mondhatjuk, hogy miattam.

Érdekes, hogy később szövetségi kapitányként viszont rögtön behívott a válogatottba.

Sok sztorit hallani, hogy akkoriban nagy zsiványok voltak a futballisták. Mennyi ebből az igazság?

Tényleg nagy zsiványok voltunk. De én egyedül sehova nem mentem, mindig ott volt a feleségem, mindenhova vittem magammal, ritkán mentem bele az éjszakába. Hétfőnként például nem volt edzés, olyankor azért voltak fröccsözések, berúgások. Rudi bácsi ment is ellenőrizni, később ezért is vezette be a hétfői tréningeket. Sőt, a mesternek voltak súgói az éjszakában, a mulatóhelyeken, azonnal ment a forródrót, hogy X meg Y itt volt, felöntött a garatra. Mindenről tudott az öreg, meg is büntette a játékosokat.

Pedig ártatlan voltál, hisz vagy asszonnyal mentél, vagy sehogy. És mielőtt házas lettél?

Mikor odakerültem a Vasashoz, csak 17 éves voltam, akkor még otthon éltem és a fater nagyon keményen fogott, nem lehetett szó semmilyen kimaradozásról. Ha nem voltam otthon nyolckor, végigzavart a lépcsőházban, mondván, NB I-es focistát farag belőlem. Később meg ugye a feleségem tartott rövid pórázon, ők ketten nagy szerepet játszottak abban, hogy ennyi mindent elértem. Meg tudod, én tisztában voltam azzal, hogy szerényebbek a képességeim válogatott társaimnál. Nem voltam egy Albert Flóri vagy egy Farkas Jancsi, nekem többet kellett edzenem, sportszerűbben kellett élnem, időben ágyba kellett kerülnöm, hogy velük egy csapatban játszhassak.

Ehhez képest viszonylag korán visszavonultál. Nem volt benned még pár jó év? Mi történt?

Miután hazajöttük 1973 végén egy spanyolországi edzőtáborból, elhozták Szolnokról a fiatal, tehetséges balbekket, Kántor Misit. Ám mivel remekül ment a játék a túrán, nem gondoltam, hogy megingott a helyem a csapatban. Nem sokkal később viszont Baróti Lajos bácsi - aki akkor épp a klubedzőm volt - félrehívott és közölte, hogy ki szeretné próbálni Kántort a kezdőben. Életemben nem ültem a padon, 363 meccset játszottam a Vasasban, egyszer vittek le sérülés miatt és kétszer állítottak ki, a többit végig a pályán töltöttem. Nem tudtam elfogadni a helyzetet, nem voltam tartalékjátékos, akkor még bőven volt bennem pár idény, hiszen csak 32 éves és egészséges voltam. A harmadik bajnoki után inkább lekéredzkedtem a tartalékcsapatba, ahol legalább játszhattam, remekül éreztem magam, rugdostam a gólokat.

De volt visszaút?!

Ekkor volt egy Európa-kupa-meccsünk Skóciában, ahova hívott magával Baróti. Igen ám, de én meg épp akkor írtam a disszertációmat az egyetemen és a kéthetes kötelező gyakorlat is erre az időpontra esett. Ha ezen nem veszek részt, évet kellett volna ismételnem, tudtam, hogy még egyszer nem csinálnám végig. Mondtam Lajos bácsinak, hogy csak akkor megyek, ha játszom is, de ő az indulás előtt közölte, hogy nem tudja garantálni, hogy pályára lépek.

Felszálltunk a buszra, indultunk ki a reptérre, én meg az Árpád hídnál szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg. Felálltam és mondtam a srácoknak, hogy jó utat, sok sikert, én a labdarúgást a Vasasnál most befejeztem, örülök, hogy itt lehettem 21 éven keresztül. Leszálltam, kimentem a Fáy utcába, bevertem egy százas szöget az öltöző falába, a helyemre, ahol évtizedekig ültem, felakasztottam a csukámat és soha többet nem mentem ki.

De aztán mégis, hiszen ott búcsúztattak el.

Soha egyetlen labdarúgót sem búcsúztattak el méltóképp akkoriban, pedig ott volt a Sárosi, a Berendi vagy épp a Kárpáti, akik mindent megtettek a Vasasért, igazi legendák voltak. De nem csak a Vasasban, akkoriban sehol sem volt ez divat. Én viszont mindenképp szerettem volna elbúcsúzni szeretett csapatomtól és a közönségtől. Kértem a mestert, hogy a Videoton elleni bajnokin engedjen pályára lépni, akárcsak öt percre. Ennyit mondott: „nem engedhetek meg egy felesleges cserét a Vidi ellen…”

Fotó: ihaszkalman.hu

Mégis volt meccs. Hogy érted el végül?

Nem hagyott nyugodni a dolog, úgyhogy szóltam az elvtársaknak, hogy mivel nagyon szeretnék elbúcsúzni a Vasas családtól én mindent megszervezek, csak kérem, járuljanak hozzá. Egy feltételük volt, hogy a Mészölyt és a Farkast is vegyem be, mindhárom korábbi válogatott játékos egyszerre legyen elbúcsúztatva. Természetesen benne voltam, mindkettő jó haver volt és nálam sokkal nagyobb spíler, biztos voltam benne, hogy a fán is lógni fognak a nézők. Így is volt, a Fáy utcában akkora telt ház volt a magyar öregfiúk válogatottja ellen, hogy még a pálya szélén, a salakon is szurkolók ültek, akik a vállukon vittek le a meccs végén, fantasztikus élmény volt.