A golf nem csupán sport, hanem egy többtételes élménycsomag. Kétségtelen, hogy mindehhez van némi köze a megkapó környezetnek is, hiszen a világ legjobb golfpályáit letaglózó miliőben találjuk.

Az üzleti életben sem véletlenül „használják”: remek opció a szórakozásra, a testmozgásra, a kapcsolatépítésre, és bár nem csapatsport, a játékosok között hamar bajtársiasság alakul ki egy közösen eltöltött játéknapon.

Kizárólag jót tud tenni

Ha van valami, amit a szerencsére már csak fakuló emlékképnek tűnő Covid-éra megtanított, az a mentális egészség fontossága.

Ez olyan dolog, amin melózni kell, amire vigyázni kell, és aktívan törekedni a javítására, a golf pedig gyorsan ható placebóként működik; csökkenti a szorongást és tompítja a depresszió hatásait.

Mindezek nem csupán feltételezések, hanem tanulmányok is kimutatták a játék mentális egészségre gyakorolt pozitív hatását.

Kissé talán alulértékeltnek számít testmozgás szempontjából, holott minden korosztály számára kiváló lehetőség a rendszeres aktivitásra. Egyes pályákon úgy hét-tíz kilométert gyalogolnak a játékosok, ami persze nem egy hegyi félmaraton, de felpörgeti az embert, arról nem beszélve, milyen összetett és komplex játék – egyedül a helyes mozdulatsor megtanulása hónapokba telhet.

Éljátékosok között

A tavaly novemberben kezdődött és idén augusztusig tartó DP World Tour első 2024-es állomásának házigazdája az Egyesült Arab Emírségek rejtett gyöngyszeme, a Dubajtól egy órányi autóútra található Rász el-Haima volt (a kiejtés szerinti magyar átírás alapján így írjuk, bár a helyiek inkább „Khájmának” mondják).

Az 1972-ben startolt DP World Tour negyvennégy versenyt foglal magába a világ huszonnégy országában, szóval, felfogható afféle világ körüli golfturnéként. Focis analógiával élve nagyjából az Európa-ligának felel meg; presztízsben, elismertségben, színvonalban és pénzben valamivel lemaradva a golf Bajnokok Ligájának nevezhető PGA Tour mögött van. A versenysorozatban a legjobb európai golfozók lépnek fűre, kiegészülve azokkal az egyébként ugyancsak remek játékosokkal, akik nem férnek be a legeslegjobbak közé.

Több szempontból is pazar körülmények

Az Emírségekben a turizmus mellett többek között a golfra is nagyon ráfeküdtek az elmúlt években, rengeteget invesztáltak az infrastruktúrába. A két és fél millió dollár összdíjazású Ras Al Khaimah Championshipnek otthont adó Al Hamra Golf Club pályái négy, egymással összekapcsolt lagúnát kereszteznek egy olyan területen, ahol ötmillió köbméter homokot és földet mozgattak meg az építkezés idején.

A kezdőknek és a profiknak is kihívást jelentő tizennyolc lyukas terep a lagúnák körül kanyarog, melyek zökkenőmentesen összeolvadnak az Arab-öböl vizével. Ebből is látszik, milyen extra helyszín ez, tele pálmafákkal, vízi akadályokkal, sivatagi homokcsapdákkal, hibátlanul kidolgozott gyepszőnyegekkel és bizonyos szakaszoknál festővászonra passzoló sziluettel – utóbbiak különversenyét egyhangú pontozással azok a pontok nyerik, ahonnan a háttérben berobban az impozáns Waldorf Astoria Hotel.

Kevésbé szakavatottként is megállapítottam, hogy az ország az év ezen időszakában ideális golfozós célpontnak tűnik.

A késő tavaszi-forró nyári-kora őszi kánikulához képest január végén kellemes, huszonöt fok körüli időjárás fogad, lágyan lengedező, a labda röppályáját még nem befolyásoló szél simogat, és hát tudjuk, errefelé nemhogy a csapadék, a felhő is ritkán becsekkoló vendég.

Az Al Hamra Golf Club szolgáltatásai közül ránézésre egyértelműen az éjszakai golfozás tűnik igazán vérpezsdítőnek, a kiépített reflektoroknak hála egy kilenc lyukas etapon ezt is ki lehet próbálni (akár még melegebb időszakban is működhet az esti lehűlések alkalmával).

Ütős kis nap

A verseny nyitóreggelén izgatottan nézelődtem, hiszen ilyen pedigréjű játékosokat még nem láttam testközelből játszani. Utóbbi nyugodtan érthető szó szerint, mert afféle fapados caddyként néha majdhogynem közöttük sétáltam, bár ütők helyett csak víz volt nálam.

Apropó caddyk: feltűnt, hogy egy-egy ütésre készülve még a sztárjátékosok is kedélyesen beszélgettek a felszerelésüket rendületlenül cipelő segítőjükkel  – vélhetően – a következő ütés és lyuk részleteiről, illetve az egy-egy csoportba (flight) beosztott riválisok egymással is jól elvoltak, párszor kedélyesen megtapsolták ellenfelük gurítását. Feszültséget, idegeskedést nem éreztem, mint ahogy egy ilyen golfversenyt összességében a békés jelzővel illetném.

A játékot követő és azt értő nézők tisztes távolságból figyelték a játékosokat, nyugodtan mehetnek mellettük egy kötéllel elválasztott sávban, bár simán előfordult, hogy valamelyik versenyző rászólt a jó százméteres távolságban szerinte rossz helyen álldogáló érdeklődőre, hogy legyen szíves koordinátákat változtatni.

A flightokat két hivatalos személy kísérte, egyikük a három játékos nevét és aktuális eredményét mutató táblát tartotta fel, a másik az ütést megelőző másodpercekben a csendet kért.

Nagy élmény volt lesni a sztárok tökéletesre csiszolt mozdulatait, annál is inkább, mert már volt alkalmam kipróbálni a játékot és tisztában vagyok vele, milyen nehéz és összetett mozdulatsorokat igényel, mennyi munka, kitartás, szorgalom van egy százhúsz métert repülő labda mögött – és akkor még a tehetségről nem is beszéltem.

A legnagyobb csődület rendre a verseny két főesélyese körül alakult ki, mind Thorbjorn Olesen, mind a nagyon fiatal Rasmus Höjgaard ütései előtt kis túlzással tolakodni kellett a jó helyért.

Akinek nem volt kedve a tűző napon trappolni velük, az a klubház teraszáról, a spectator gardenből figyelhette az eseményeket kivetítőn, babzsákfotelben elnyúlva, napernyő alatt limonádét szürcsölgetve, az utca túloldalán pedig afféle minifesztivál jelleggel kipróbálhatta puttolási képességeit (ez az, amikor viszonylag közelről kell a lyukba gurítani), megkóstolhatott pár finomságot, vagy felfrissülhetett a hidratációs állomáson.

Bejött a papírforma

Az igazi izgalmak a második nap délutánján érkeztek. A klubházhoz legközelebbi 18-as lyuknál egész szép számú nézősereg várta a finist, köztük rengeteg gyerek, akik az épp végzett játékos nevét kiabálva próbáltak ereklyéhez jutni. A golfozók jó fejek voltak, mert több labdát szétosztottak közöttük. Már a verseny előtt is az említett két dáné volt a legkisebb odds a győzelemre  – elég szemléletes, hogy az ötvenfős mezőny úgy jelentősebb százalékának negyven és ötezer (!) közötti szorzóval adták a bukik végső sikerét. Értenek hozzá, na.

Olesen négy ütés előnnyel kezdte a zárónapot Höjgaard előtt, amit könnyedén megtartott és végül behúzta a trófeát, valamint a vele járó 427 ezer dolláros pénzdíjat. Pályafutása nyolcadik DP World Tour győzelmével a világranglista 57. helyére ugrott.

A 34 esztendős Olesen különlegesnek nevezte a győzelmét, mivel egyébként Dubajban él és a családja végig a helyszínen szurkolt érte. Tudta előre, hogy kemény és szoros csata lesz és hogy az egyik legmegbízhatóbb játékost (Höjgaard) kell megvernie a sikerhez.

A színpompás trófeát Saud bin Saqr Al Qasimi sejktől, Rász el-Haima emírség jelenlegi uralkodójától vette át, aztán egymás után adta az interjúkat, majd miután az önkéntesekkel és a szervezőkkel is összeállt egy közös fotóra, kisfiával a karjaiban elsétált a naplementében a Waldorf Astoria felé.

A cikk Rász el-Haima turisztikai hivatalának segítségével valósult meg.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images)