Kegyetlen játék néha a futball, ezt megtapasztalhattuk tegnap este is. 23:49-kor Olaszország már-már reménytelen helyzetben volt, az angolok robusztus középhátvédje, Harry Maguire állt a labda mögé, és olyan erővel felrúgta a pipába a tizenegyesét, hogy egy kamerát is összetört. Hátrányban volt Olaszország, azután, hogy a rendes játékidőben 63 percen át futott az eredmény után, összességében dominálta a döntőt, és a minőségi helyzetek alapján már a tizenegyesek előtt nyernie kellett volna. Nem nyert, és 23:49-kor közel állt ahhoz, hogy elveszítse a döntőt.

De ahogy mondtam, néha kegyetlen és őrülten izgalmas játék a futball. 23:54-kor Olaszország Európa-bajnok volt! Öt perc alatt az angolok mennyből a pokolba, az olaszok a pokolból a mennybe jutottak. Mi történt? Egy 23 éves (Rashford), egy 21 éves (Sancho) és egy 19 éves (Saka) angol csere kihagyta a tizenegyesét, míg olasz oldalról csak a specialista Jorginho hibázott. Olaszország pedig története során másodszor lett Európa-bajnok, 2006 után először nyert nagy tornát.

Ez az olasz csapat azonban más, mint amire gondolhatunk, ha kimondjuk, olasz válogatott.

2017-ben a futballbolond olasz nemzettel megesett az a szégyen, hogy a nemzeti csapata nem jutott ki a következő évi világbajnokságra. 60 év után először rendeztek 2018-ban olyan vébét, amelynek a mezőnyében nem volt ott a squadra azzura. Három és fél évvel később ott tartunk, hogy egy 34 meccses – élő – veretlenségi sorozatot egy Európa-bajnoki címmel koronázott meg Olaszország.

2018 májusában Roberto Mancinit nevezte ki az olasz szövetség a válogatott élére. A második meccsén rögtön kikapott a világbajnok franciáktól, az ötödiken pedig az akkori Európa-bajnok portugáloktól, azóta azonban nem győzték le az olaszokat, és ennek már 34 meccse.

Mancini egy támadó felfogású 4–3–3-as felállást preferál a kinevezése óta. Nyoma sincs az olasz futballal mindig azonosított catenacciónak (bejárati ajtóra szerelt reteszláncot jelent olaszul), aminek az alapja egy defenzív stílus, szoros emberfogással, söprögetővel, támadásban pedig a kontrajátékra hangsúlyt fektetve.

Ez az olasz válogatott támadófutballt játszott szinte a torna egészében, egyedül a spanyolok elleni meccsen szenvedett ilyen téren Mancini csapata, ott a spanyol letámadás és középpálya felőrölte az olaszokat, de tizenegyesekkel végül továbbjutottak. 13 gólt rúgott a tornán az olasz csapat (spanyolokkal holtversenyben a legtöbb), a hét csoportmeccsen 127 lövéssel próbálkozott, és a várható gólokra vonatkozó statisztikai mutatóban (xG) a 13,2-es értékkel is a spanyolok mögött a torna második legjobbja Olaszország.

Vagyis egy támadásban a mezőnyből – többnyire – kiemelkedő csapatot láttunk, 4–3–3-at játszva egy extrém módon támadófelfogású balhátvéddel (Spinazzola – amíg nem sérült meg), egy középpályát többnyire uraló, labdabiztos, kreatív középpályával. Egy olyan csapattal, amely a döntőben egyértelműen felülkerekedett a papíron minőségibb kerettel rendelkező ellenfelén. Anglia a gyors gólja után úgy döntött, hogy beáll védekezni, régimódi olasz csapatként próbált Southgate időt menedzselni. Nem jött be, Olaszország a meccs első 20 percét és a hosszabbításban még kábé öt percet leszámítva dominált, ezt bizonyítják a statisztikai mutatók is. A klasszikus statisztikák mellett (labdabirtoklás, kapura lövés, kaput eltaláló lövés) az xG-mutató is azt igazolja, hogy egyértelmű volt az olasz fölény (2,13–0,57), és megérdemelten (értsd a győzelemért többet téve) nyert Olaszország.

Ez az olasz válogatott taktikailag, futballfelfogást illetően tehát nagyon nem olyan, mint a korábbiak. A nyomait még helyenként tartalmazta (például a Chiellini-Bonucci védőpáros), de szakított a múlttal, a futballtrendeknek megfelelően átalakult, és részben ennek köszönhetően lett Európa-bajnok. Részben meg annak, hogy kialakult egy erős csapatkémia (Chiellini is kiemelte a torna során), és ez is elengedhetetlen eleme egy győztes csapatnak.

(Fotók: Getty Images; A statisztikák forrása: theanalyst.com)