Julius Caesar i. e. 44-ben halt meg, az akkori években pedig szokatlanul hideg időjárás, rossz termés, éhínség és betegségek is sújthatták a Római Köztársaság Földközi-tenger parti lakosságát. Ezek a tényezők vezethettek el végül a köztársaság és a ptolemaioszi Egyiptom bukásához.
Az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) megjelent tanulmány szerzői északi-sarkköri magmintákban talált tefra, vagyis vulkánok által kilövellt szilárd törmelékanyag elemzésével jutottak el oda,
hogy az alaszkai Okmok vulkán i. e. 43-as, kalderát kialakító erupciója összefügghet a Mediterráneum eddig megmagyarázhatatlanul szélsőséges időjárásával.
Joe McDonnell, a renói Sivatagkutató Intézet (DRI) tudósa, a kutatás vezetője szerint lenyűgöző arra bizonyítékot találni, hogy egy tűzhányó a világ másik felén kitör, ezzel pedig hozzájárul a római köztársaság és a hellenisztikus egyiptomi állam bukásához és a római birodalom felemelkedéséhez.
A felfedezés tavaly történt a DRI jégminta-laboratóriumában, ahol McConnell és a svájci Michael Sigl egy mintában szokatlanul jó állapotban fennmaradt tefrára bukkantak. Ezután új vizsgálatokat végeztek grönlandi és oroszországi fúrások mintáin, melyeket még az 1990-es években gyűjtöttek, és amerikai, dán és német intézetekben őriztek.
Korábbi mérések eredményeit is figyelembe véve világosan kirajzolódott két kitörés,
- az egyik i. e. 45-ből, amelyik erőteljes, de rövid volt,
- és egy másik, sokkal hatalmasabb és elhúzódóbb esemény i. e. 43-ból, amelynek következményei több mint két további éven át nyomot hagytak a jégmintákban.
A második kitörést tovább vizsgálták a jégben talált tefra geokémiai elemzésével, és megállapították, hogy a minták megegyeznek az Okmok alaszkai vulkán kitörésének apró szilánkjaival. Ez volt az elmúlt 2500 év egyik legpusztítóbb erupciója.
Ezután brit, svájci, ír, német, dán, alaszkai és connecticuti történészek és természettudósok az egész világról összegyűjtötték a különböző tudományágak bizonyítékait: többek között fák évgyűrűinek az éghajlatról tanúskodó adatait és barlangok kőzetrétegeinek mintáit.
Számítógépes szimulációval vizsgálták a vulkáni tevékenység idő- és térbeli hatásait az adott időszakban, hogy jobban megértsék, hogyan befolyásolta az esemény az éghajlatot és a történelmet.
Eredményeik azt mutatták, hogy az Okmok kitörése utáni két év az északi félteke utolsó 2500 évének egyik leghidegebb időszaka, az erupció utáni évtized a negyedik leghidegebb volt. A klímamodellek szerint a nyár és az ősz akár átlagosan hét Celsius-fokkal is hűvösebb lehetett, a csapadék nyáron 50–120 százalékkal, ősszel akár 400 százalékkal haladta meg a szokásost Dél-Európában.
„Valószínű, hogy a szélsőséges esőzések és a hideg csökkentették a termés mennyiségét, így pedig élelmezési problémákhoz vezettek. Ez megmagyarázza a korabeli források hidegről, éhínségről, élelemhiányról és betegségekről szóló beszámolóit
– mutatott rá Joe Manning, a Yale Egyetem történésze.
A tanulmány szerzői elismerik, hogy egyéb tényezők is hozzájárultak a Római Köztársaság és a Ptolemaioszok Egyiptomának bukásához, az Okmok második, hatalmas erupciója és következményei azonban tagadhatatlanul jelentős szerepet játszottak.
Ez is érdekelhet: