Az interneten megannyi lebilincselő, káprázatos fotót találhatunk a világűrről. Távoli galaxisok, fekete lyukak, neutroncsillagok, nemrég felfedezett naprendszerek. Milyen kár, hogy ezek a képek nagyrészt fototechnikai utómunka vagy művészi képzelgés eredményeként jönnek létre. Na jó, talán mégsem akkora kár, hiszen így is rengeteget nyerünk velük, jobb lehetőségünk pedig gyakorlatilag nincs.
Azt ugye tudjuk, hogy az emberi szem csak a lehetséges színtartomány töredékét képes észlelni – ez nagyjából a 380–740 nm hullámhosszú elektromágneses sugárzás jelenti. Ellentétben velünk a Hubble űrtávcső az infravörös és ultraibolya sugarakat is be tudja fogni, ennek ellenére az általa készített fényképek eredetileg szürkében készülnek el, s csak utólag adják hozzá az adott színeket. Természetesen mi általában a már végleges, pompás fényképpel szembesülünk:
Vagy itt van a nemrég felfedezett Trappist–1 naprendszere is, és az ultrahideg vörös törpétől számított 5. bolygó, a Trappist–1f, amelyről megjelent egy jóféle kis illusztráció, amely nyilvánvalóan egy művészi próbálkozás eredménye – bár azért ez nem a teljes igazság.
Mert számos csillagászati tényt figyelembe kellett venni a kép megalkotásakor: például a központi csillaguk égboltra festésénél fontos volt tudni azt, hogy mekkora a Trappist–1 átmérője, a bolygótól számított távolsága, valamint a hőmérséklete a kiválasztott árnyalatok miatt.
Mivel a tudósok az előzetes kalkulációk alapján arra jutottak, hogy a bolygó valószínűleg sziklás, és folyékony víz lehet rajta, ezért ezt is jó ötletnek tűnt megjeleníteni a képen. Természetesen azt is illusztrálni kellett az égbolt megrajzolásánál, hogy a Trappist1–f-hez nagyon közel vannak a „testvérbolygói”. És lám, egy művészi próbálkozás is lehet szép, ugyanakkor tudományos is egyszerre:
Fontos kiemelni, hogy ezek az „álságos” képek nemcsak fontos tudományos információval látnak el minket, hanem azt is érzékeltetik velünk, hogy mennyire izgalmas a végeláthatatlan univerzumban új dolgokat felfedezni. És valljuk be magunknak: még mindig jobb egy fekete lyukról vagy egy neutroncsillagról készült illusztrációban gyönyörködni – amely a maguk módján még mindig tudományosan vannak felépítve, legalábbis többnyire –, minthogy elképzelésünk se legyen arról, hogyan kéne festeniük.
Mert amúgy ez a helyzet velük:
- a neutroncsillagok az univerzumunk legkisebb és legsűrűbb csillagai – átlagosan akkorák, mint egy „kocka Budapest” –, amelyeket iszonyú nehéz lefotózni, és ezeken a felvételeken se látszik gyakorlatilag semmi.
- Oda pedig csak idén fogunk eljutni, hogy lefényképezhessük végre rendesen egy fekete lyukat – bizony, pedig az internet tele s tele van velük, nem is beszélve a tudományos-fantasztikus filmekről, amelyek folyton megmutatják, hogyan is kéne ezeket a rejtélyes objektumokat elképzelnünk.
Persze, azért azt tegyük hozzá: azzal nem árt tisztában lennünk, hogy mikor szemléljük a valóságot, és mikor annak egy képmását. Ehhez ugyanis megvan minden jogunk. De mivel az univerzumunk különleges jelenségei és objektumai esetében sokszor az elképzelés a legjobb – vagy az egyedüli – módszer, amelyhez nyúlhatunk, talán rendben van ez így. Mert ahol elképzelés van, ott már akadhat kreativitás és izgalom is, ezek pedig a figyelemfelkeltés, a gondolkodás és a tudásszerzés legfontosabb előjárói lehetnek.