A Hold sötét oldalától Le Mans-ba, autóval.

Néhány éve a rendcombi reptér nem volt más néhány omladozó épületnél a méteres gaz takarásában. Az első világháborús kiképzőállomást végül egy helyi aviátor újította fel, az egyik hangárt pedig Nick Mason, a Pink Floyd dobosa vette meg, aki maga is repül, így az utolsó legyártott Piper PA–18 Super Cub (medvebocs), valamint egy Eurocopter AS350 Ecureuil (mókus) helikopter is befért az autók közé. Úgy tűnik, csak állatokkal merészkedik a magasba.

A földön persze sokkal rugalmasabb.

1927 Bugatti Type 35B

Minden valamirevaló gyűjteményben kell lennie egy Bugattinak. Kérdezze csak meg bárki Jay Lenót! A Type 35 idejének legsikeresebb versenyautója volt, a 35B pedig az utolsó, 1927-es verziója, melyből negyvenöt készült. 1929-ben megnyerte a Francia Nagydíjat. Motorja egy 2,3 literes soros nyolchengeres, kompresszorral, 138 lóerővel. A karosszérián látható narancssárga pötty arra utal, hogy ez alkoholista: metanollal megy, így melegítés közben érdemes kinyitni az ablakokat. Mason egyik első veteránja, melyet egy doboznyi alkatrészként vett, és azóta is aktívan használ. Állítólag Silverstone-ban gyorsabb kört fut, mint egy GT3-as Porsche...

1970 Ferrari 512 S

1970-ben összesen huszonöt versenyautót épített a Ferrari, melyet a Scuderia, valamint privát csapatok indítottak az FIA Group 5-ös kategóriájában. Motorja egy teljesen új, ötliteres V12 volt, 560 lóerővel. Bár a végeredmény nehezebb lett legnagyobb ellenfelénél, a léghűtéses Porsche 917-nél, néhány versenyen sikerült győzedelmeskednie, de az autók megbízhatóságával az egész évadban akadtak problémák. Nick Mason példánya szerepelt Steve McQueen Le Mans című filmjében, melynek forgatása alatt ki is égett egy kissé. Azóta tökéletes állapotúra restaurálták, de Mason elmondása szerint veszélyes jószág, mert "ugyan erőben nem volt hiány akkoriban sem, az aerodinamika még nem volt kiforrott".

1959 Maserati T61 Birdcage

"A Maserati Birdcage nyújtja a legjobb vezetési élményt az egész gyűjteményéből" – állítja az illetékes. A mindössze 16 példányban készült csővázas versenyautók a legenda szerint azért kapták a madárkalitka becenevet, mert addig nem számított elég sűrűnek a váz, amíg egy kanári kiutat talált belőle. Ennek eléréséhez több mint kétszáz krómacél csődarabra volt szükség, ám a végeredmény önmagáért beszélt: a Birdcage egy könnyű, ugyanakkor roppant merev autó, tökéletes súlyelosztással, és 250 lóerővel, amely a 2,9 literes sornégyesből szabadul a hátsó kerekekre. Ez a 600 kilós önsúllyal 285 km/h végsebességet tett lehetővé. 1960-ban Sir Stirling Moss és Dan Gurney párosa úgy nyerték meg vele a nürburgringi 1000 km-es versenyt, hogy hat percet álltak műszaki hiba miatt.

1953 Ferrari 250 MM Berlinetta

Volt idő, amikor egy mexikói autóverseny komolyan megdobogtatta az emberek szívét. A Carrera Panamericát mindössze ötször rendezték meg 1950–54 között, de a Texasból induló megmérettetés a világ egyik legkeményebb versenyék számított. A célvonal Chiapas városában volt, melyet az újonnan épült pánamerikai főútvonalon át értek el a versenyzők, akik közül a Forma–1-től a Nascaron át a ralisokig minden kategóriából érkeztek kalandorok. Mason Ferrarija is megjárta a hadak útját, és bár manapság tökéletes állapotban várja a bevetést, egyelőre csak a délnyugat-angliai Cornwallban indul vele, mivel "nem biztos, hogy készen áll a mexikói utakra".

1995 McLaren F1 GTR

A korábban piros színben pompázó McLaren még az F1-ek közül is a legritkábbak közül való. A #10 a Le Mans-i versenyautók prototípusa volt, mellyel a gyáriak sokat köröztek versenytempóban, éles akciót mégsem látott. Az első utcaivá visszaalakított autó, mely 1100 helyett 940 kilót nyom, és a nagyon rövid áttételű váltónak köszönhetően sokkal jobban gyorsul egy normál F1-nél. Nick Mason kiváló kereskedelmi érzékéről tett tanúbizonyságot, hogy ezt egy ritka Indy 500-as versenyautóra cserélte a McLaren főnökével, Ron Denisszel. Másképp aligha lett volna eladó a brit nemzeti büszkeség időközben harsányra festett darabja.

1962 Ferrari 250 GTO

Nick Mason 250 GTO-jával kapcsolatban két izgalmas dolgot szokás megemlíteni, azon túl, hogy egy a harminckilencből: a teljesen kézzel, állítólag szemmértékre készült karosszéria miatt a jobb oldali ajtaja egy centivel hosszabb, mint a bal, Nick pedig 35 millió fontért sem adná el. A Ferrari első GTO-ja legendás. Értéke gyorsabban nő, mint a benzinárak, sokan pedig minden idők legjobb versenyautójának tartják. Az egyetlen autó, melyet Jeremy Clarkson nem tudott kipróbálni, mert a BBC biztosítása nem volt elég hozzá. Nick ettől függetlenül nem kíméli, ami jó, mert így hallhatjuk a hangját padlógáznál:

2004 Ferrari Enzo

Amikor a maranellóiak nem adtak tesztautót a Top Gearnek, Nick Mason rohant a segítségükre, aki egyike annak a 399 szerencsésnek, akit méltónak tartottak rá, hogy vásárlásával félmillió fonttal támogassa az olasz gazdaságot (miután Jay Kay nem volt hajlandó, mondván, hogy majd akkor adja oda, ha Jeremy Clarkson kölcsönadja a lányát). Mason Jay Kayhez hasonlóan boldog tulaja egy F40-nek is (az Enzo az F60), melyről – a nemzetközi sajtóban is elismert legnagyobb rajongóként – nyugodtan kijelenthető, hogy a legkívánatosabb autó a világon. A kettő egy garázsban olyasmi, ami a brunei szultán mellett láthatóan csak brit zenészeknek adatik meg.

1990 Porsche 962

Egy rózsaszín prototípus Le Mans-ból. Nem véletlen a választás, hiszen Mr. Mason 1979 és '80, majd 1982 és '84 között aktívan versenyzett a 24 óráson, a Porsche pedig 1981 végén vezette be a 962-t. A ránézésre félelmetes, ám a tapasztaltak szerint kezesbárányként viselkedő autókat 2,8–3,2 literes biturbó boxerekkel szerelték, a Porsche pedig eleinte gyári színekben, majd magáncsapatokkal nyert meg vele szinte mindent, amit lehetett. Később néhányat utcaivá alakítottak, ami nem jelentett többet a kötelező lámpáknál, valamint két rendszámtáblánál.

1978 Ferrari 312 T3

Az autó, mellyel Gilles Villeneuve megnyerte az esős Kanadai Nagydíjat 1978-ban. Ez volt az első győzelme, melyet ráadásul a hazai közönség előtt sikerült megszereznie (kanadai azóta sem nyert Montrealban, 1982-es halála után pedig a pályát Gilles Villeneuve-re nevezték). Háromliteres V12 boxer, 515 lóerővel, és egy fordítva beépített ötfokozatú váltóval. Carlos Reutemann négyszer nyert vele a '78-as évadban, ami Villeneuve győzelmével együtt a második helyezésre volt elég a konstruktőri világbajnokságban. Ami Masont illeti, ennél fontosabb versenyautó birtoklásával kevesen büszkélkedhetnek.

A Packard, a Daytona és a többiek

Akad még a hangárban bőrkuplungos Packard 1901-ből, egy kétliteres Maserati Birdcage, mert ilyesmiből nem árt, ha több van, két Le Mans-i Aston Martin versenyautó a harmincas évekből, egy Ford T-Modell, melyet rendőrautóként használtak a Hardy-filmekben, egy Ford GT40, csak hogy kerek legyen a Le Mans-i körkép, egy kanárisárga Ferrari Daytona, mely pedigréje ellenére 25 éve nem látott versenypályát, valamint egy Maserati 250F 1957-ből, melynek kormányát egy bizonyos Juan Manuel Fangio és barátai tekergettek.

Lehet, hogy Nick Mason apáink lemezgyűjteményének köszönheti, hogy ilyen garázsa van, de kár irigykedni. Ízlésére nem lehet panasz, és azt sem mondhatja senki, hogy autóit eldugná a világ elől. Számos versenyen és találkozón látni, a Goodwood Revivalön is állandó vendég. Hogy Martin Brundle mit érez, amikor a pályán rábízza a 30 millió fontos Ferrari 250 GTO-t, jobb nem belegondolni. Abba viszont nyugodtan, hogy mennyi ideig tart megtanulni így dobolni:

A Kormányközelben korábbi cikkeit olvastad már?

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mutatunk egy őszi fesztivált, ami az újbort és a libás ételeket ünnepli

Négy gamer eszköz, amivel igazán teljes lehet a játékélmény

Milyen borospoharak léteznek, és melyikből mit igyunk? Mutatjuk, hogy miért nem mindegy!

További cikkeink a témában
Megfogni a jövő építőit – Bálint Attila-interjú
Hirdetés