Részletek egy eddig kiadatlan horrorregényből

Nem, most nem állhat meg! Egy pillanatra sem. Ha kint ragad éjszakára, akkor bizonyosan nem éli meg a reggelt. Ezek a rohadékok sokkal jobban tájékozódnak éjszaka, mint az élők. Biztos a szaglásuk miatt. Mint a kicseszett cápák, kilométerekről megérzik a vér szagát… Biztos már rég kiszimatolták őt is a vérző lába miatt. A rohadt életbe! Nem, nem szabad erre gondolni! Csak a jelenre, csak a valós akadályokra szabad koncentrálni. De eszébe jutott az a rettenetes hang, amikor Sallyt elkapták, ahogy a borzalmas sikolyát lassan eltompította a torkából feltörő vér bugyborékolása. Miközben ezek csámcsogva, hörögve tépték le a húst a csontjairól, mint egy falka kiéheztetett hiéna. És egy pillanatra eltűnt a fékezhetetlen düh a homályos tekintetükből, és átvette a helyét a kéjes mámor, amit a zabálás öröme keltett bennük.

És az a szag! A rothadó hús édeskés, és az emberi ürülék orrfacsaró elegye. Ha egyszer megérezted, soha nem tudsz tőle szabadulni. Nincs az a fenséges illat, ami ki tudná űzni az orrodból. Nem mintha ebben a pokolban túl sok illat lenne. Égett gumi, benzin és hús szaga leng be mindent. Az élők mindent felgyújtottak, ami éghető, mert csak attól félnek ezek a rohadékok! A tűztől. Egyedül attól… Mi a franc volt az?! Nem, ugye nem! Csak képzelte, hogy a szeme sarkában valami mozgást látott, valami lomha, de valahogy mégis gyors mozgást!

Zombik a fejünkben

Elnézést, egy kicsit belelendültem. Ebből is látszik, hogy nagy horrorrajongó vagyok. Könyv, film, minden jöhet. Különösen, ha zombis! Így aztán nagyon lelkes lettem, amikor először hallottam a Zombies, run! nevű applikációról. Az alapötlet az, hogy a horrorfilmek izgalmát hozzák össze egy futóalkalmazással. Vagyis, miközben futunk, a fejhallgatónkon egy történet részeseivé válunk. Egy zombiapokalipszis utáni világban vagyunk, ahol egy apró település számára kell felszerelést (gyógyszert, élelmet, fegyvert stb.) gyűjtenünk, miközben az élőholtak által uralt külső világban barangolunk. Minél több dolgot gyűjtünk be, annál nagyobb lesz a bázisunk. Az instrukciókat rádión kapjuk a központból, ahol valahogyan látják, hogy hol járunk, és hogy kedves zombi barátaink hozzánk képest hol mászkálnak. És ha azt mondják „futás!”, akkor bizony bele kell húzni, mert a friss húsra éhes horda már ott hörög a hátunk mögött!

Iszonyú jó ötlet. (Nem csoda, hogy nagyon hamar összeszedték az induláshoz szükséges kezdőtőkét a Kickstarteren.) Horroron szocializált képzeletem rögtön be is indult, mennyi csodás rettegés vár majd rám mostantól, amikor futni indulok! Elkunyeráltam a csajom hitelkártyáját, és 410 kemény magyar forintért letöltöttem az appot. Még aznap kimentem a szigetre, és izgatottan elindítottam a játékot. Egy helikopterben ülök, szállítmányt viszek egy apró településnek, ám a gépemet rakétatámadás éri, és lezuhanok a „zommoktól” hemzsegő területre.

Szinte azonnal jön a rádióüzenet, hogy tűnjek el onnan, mert jönnek a srácok. El is kezdtem futni, mint az állat! Próbáljanak csak engem elkapni, két maratonnal a hátam mögött ezek a tohonya hullák! Közben vártam a visszajelzést, hogy gyorsabban vagy lassabban fussak. Vártam, hogy történjen valami, de hiába. Csend. Csak a saját zombiszerű lihegésemet hallottam. Aztán végre megint megszólalt a szép angolsággal beszélő diszpécser (angolozni vágyóknak egyébként kiváló nyelvgyakorlás). „Szép volt, ötös számú futó, leráztad őket. Most fuss be az előtted álló romos kórházba, és hozz ki onnan valamit!” Na, akkor most jön a nagy akció, gondoltam! Most fognak minden oldalról megtámadni a hörgő, morgó zombik, és én majd fejvesztve menekülök a Margitsziget fái közt bujkálva. Ehelyett az történt, hogy… semmi nem történt. Egy jó ideig megint nagy csend, aztán kiderült, hogy sikerült megszereznem, amit kellett, és indulhatok vissza a bázisra. Nagyjából ennyi volt az első küldetés. Ennél őszintén szólva valami megerőltetőbbre számítottam!

Paff, a bűvös foszlány

Na jó, ez biztos csak a bevezetés volt, és a második küldetés lesz az igazi. Közben pedig megfejtettem, hogy azért volt annyi csend, mert a Zombies, run! alatt a saját zenénk szólhat. Ezért ha azt szeretnénk, hogy megfelelő legyen a hatás, akkor most kivételesen ne a kalákás összeállításra fussunk, mert akkor tutira nem fogjuk összecsinálni magunkat! Maximum a röhögéstől.

De a második menet még az elsőnél is gyengébb volt. Itt már zombik sem voltak, csak „edzés”. Már amennyiben azt edzésnek lehet nevezni, hogy tíz másodpercet kell futnom közepes tempóban, aztán egy percet sétálnom, hogy mindezt kipihenjem! Ekkor már kezdett gyanús lenne a dolog, és elég hamar ki is derült, nem a rendes játékot töltöttem le, csak a felkészítő programot, az 5K-t, aminek segítségével nyolc hét alatt el tudom érni, hogy egyhuzamban fussak öt kilométert. Kemény! Még jó, hogy egy hónapja nyomtam le a maratont!

Az igazi action

Gyorsan letöltöttem az elég nagy terjedelmű Zombies, run! 2 programot, de kiderült, hogy ebben nincsenek küldetések, mert ezeket további 829 forintért kell megvásárolnom (eredetileg 1600 volt, csak 50% kedvezmény volt rá, valószínűleg többen is sokallták a nyolcdolláros eredeti árat). Oké, erre is rászántam magam, erre kiderült, hogy az én Samsung Ace 2-mel nem kompatibilis a program, ugyanis csak 4.0-ás vagy annál újabb Androidon fut. Tehát kénytelen voltam kölcsönkérni egy készüléket. Ez a verzió már tényleg izgibb volt valamivel.

Főleg, ha az ember bekapcsolja a véletlenszerű zombiüldözés funkciót. Ilyenkor a játékban bármikor jöhetnek a zomberek, és ha nem futunk elég gyorsan, akkor iszonyatos halálhörgés közepette megzabálnak… vagyis ehelyett csak elveszítjük az aznap összeszedett felszereléseket – baahh! Vicces egyébként, hogy ezt a funkciót csak „saját felelősségre” kapcsolhatjuk be, nehogy esetleg kirohanjunk a kocsik közé, mert azt hisszük, tényleg ott jönnek mögöttünk!

Zombik és popsik

Alapvetően az a bajom Zombies, run!-nal – túl azon, hogy véleményem szerint a történet nem túl fordulatos, és főleg nem félelmetes – hogy valójában egyáltalán nem interaktív. Tulajdonképpen olyan az egész, mintha egy gyengécske hangoskönyvet hallgatnánk futás közben. Egyáltalán nem befolyásolja a dolgokat, hogy mi mit csinálunk, hogyan reagálunk. Nem tudunk döntéseket hozni; hogy mondjuk vállalom az extra kockázatot, és bemegyek abba a lerobbant plazába, hogy extra pontokat gyűjthessek. Mindenkinek pontosan ugyanazokat a küldetéseket kell teljesítenie, és kétféle kimenetele lehet: sikerült, vagy nem sikerült. Nem számít, hogy jobban vagy hosszabban tudsz futni, akkor is ugyanaz az eredmény. Ez a játék nem a futásról szól. Nem is kapunk semmilyen visszajelzést arról, mennyivel és mennyit futottunk, és ez gáz.

Persze nem vagyok teljesen igazságos az appal, hisz valójában nem én vagyok a célközönség. Ez nem olyanoknak szól, akik maratonra készülnek, akik úgy érzik, minden méter, amit nem jegyeztek fel a Runkeeper-ben, el lett vesztegetve. Ez a játék azoknak készült, akik most kezdik/kezdték a futást, és kell még nekik egy kis motiváció, némi kézzel fogható indok arra, hogy kimenjenek szaladgálni. Arra pedig tökéletes. És azt is meg kell hagyni, hogy kellett volna még egy kis időt adnom neki, hogy tényleg belerázódjak a sztoriba. Arról nem is beszélve, hogy talán nem fényes nappal kellett volna próbálkoznom vele a Margitszigeten, ahol a nagyon is élő és formás testek könnyen kizökkenthetik az embert a horrorisztikus hangulatból.

Utóirat

Egyébként meg a hozzám hasonló, horrorilag felülképzett arcok számára van egy olyan futóverseny, ahol igazi akadályok között, öt kilométeren keresztül kell hús-vér zombikat kerülgetni. Sajnos azonban egyelőre csak Angliában és a tengerentúlon.

(Fotó: Tóth István)