Az ember, akinek túl sok kése van – Rózsa Edvárd-interjú

A hazai pengebarátok, éltársak, a késportál.hu olvasói bizonyára mind jól ismerik Rózsa Edvárd nevét, holott ő maga mindent megtesz, hogy a háttérben maradjon. Igazi közösségszervező erő, élenjáró figura – mondhatnánk frappánsan –, akinek a téma iránt rajongó olvasók, gyűjtők és a késkészítők is sokat köszönhetnek. Ráadásul aligha fordulhatnánk jobb helyre, ha kalauzt szeretnénk magunknak a kések fémes, férfias, hidegen csillogó világába. Beszélgetés rozsdás kubai macsétékről, csapodár gyűjtőkről, becsületes késkészítőkről, a pengék démonizálásáról, és arról, hogy lesz-e a késportálból üzlet vagy sem.

– Mikor döbbentél rá, hogy szenvedélyesen érdekelnek a kések?

– Emlékszem a legelső bicskámra, hat–hét éves lehettem. Általában minden fiú kap egyet, aztán el is veszti. Mivel éltünk külföldön, ezért aztán nagyjából hetedikes koromban kaptam egy igazi svájci bicskát, egy Wengert. Annak a nyolcvanas évek legelején mint kés és mint nyugati termék is volt rangja. Az igazi nagy lökést a kilencvenes évek végén megjelent Késmánia magazin jelentette. Egy nagyon igényesen fényképezett kiadvány volt, csak pár évig adták ki, mivel értelemszerűen eltarthatatlan volt, de sok késbarátnak volt nagy élmény. Ez volt az a nagy löket, ami elindított a különböző modellek, típusok, márkák felé, amikből jó párat szép lassan beszerzett az ember. Aztán egyszer csak észrevette, hogy már tíznél több kése van.

– A Késportálon belefutottam egy cikkedbe, ami egy burmai kovácsműhelyben tett látogatásról szól. Ha az ember szenvedélyes késgyűjtő, akkor hirtelen a világ legeldugottabb pontjain is üllők és fújtatók között találja magát?

– Azzal mázlim volt! Civilben idegenvezetőként dolgozom, és szinte véletlenül keveredtünk abba az apró, szinte ősi módszerekkel operáló műhelybe. Évente egyszer Kubába is eljutok egy csoporttal, és bizony van néhány macsétém is, új is, meg rozsdás, foltos, kissé megcsorbult élű, több betakarítást megélt darabok. Az ember fogja, és simán feladja a poggyásszal, ha pedig bárki érdeklődne róla, akkor tulajdonképpen egy mezőgazdasági szerszámról beszélünk.

– Mondják, hogy világháló megjelenése nagyon sok szubkultúra életében hozott döntő változásokat azzal, hogy megszüntette a fizikai távolságokat, és felgyorsította a kommunikációt egy-egy csoport tagjai között. Az internet okozott robbanást a magyar késbarátok életében?

– Abszolút. A mi portálunk egy másik netes oldalból, a Magyar Túlélő Portálból fejlődött ki, ahol a késes szekció egy olyan közösség volt, ami teljesen kinőtte a túlélőportált, aztán meg is született a saját fórumunk. Nálunk nem csak a késkedvelők, hanem a késkészítők is ott vannak, akár ötven–hatvan éves szakemberek is kommentelnek, részt vesznek a közösség életében. Ez az internet pozitív hozadéka, hogy olyan generációk is bekapcsolódnak, akik nem is annyira járatosak az informatikában, mint a fiatalok, vagy azok, akiknek esetleg a szakmájukhoz is kötődik.

– A késportálon mindenki jóbarát? Nagyon idillinek tűnik a légkör, ami ezt a közösséget körbeveszi.

– Békés fórum vagyunk, de kell moderálni. Van szabályzatunk, vannak alapelveink: nem személyeskedünk, nem politizálunk, nem bántunk meg senkit meggyőződésében, méltóságában. Néha vannak személyes ügyek, ahol békíteni kell, de minden közösség életében előfordul ilyesmi.

– Van egy gyűjtőnek kedvence?

– A késbarátok körében ismert jelenség, hogy mindig a legutóbb beszerzett darab a nagy szerelem. Sokunk elég csapodár! Kétféle gyűjtő van: az egyik gyorsan kiszeret egy–egy darabból és elcseréli, továbbad rajta, és így szerez be újakat. A mai gazdasági helyzetben ez elég gyakori jelenség. A másik típus sokkal jobban ragaszkodik a kollekciója darabjaihoz. Nekem most egy olyan kés a kedvencem, amire sokáig vadásztam.

Nemrég felbukkant a neten, és mivel nem sokan licitáltak rá, elég jó áron tudtam beszerezni. Ez egy japán zsebkés, nekem tetsző formával. Van egy másik kedvencem, ami egy francia márka, az Opinel. Mi ezt bugylibicskának neveznénk, egy rém egyszerű szerszám, nagyon jó ár-érték arányban, ami azt jelenti, hogy egy kurrens alapmodell nagyjából háromezer forintba kerül. Ebből a késből készülnek limitált kiadások, francia vagy nemzetközi eseményeket megörökítő szériák és különlegességek – hatalmas kultusza van.

– És erről a márkáról nemrégiben egy külön blogot is indítottál, méghozzá mindjárt három nyelven.

– Így van, magyar, angol és francia nyelven. A saját gyűjteményem az alapja, ebből nekem az évek során összegyűlt olyan hetven–nyolcvan darab. Mind különböző. Magamnak is szerettem volna rendszerezni őket, és mivel szeretek fényképezni, lett belőle egy blog. És szerencsémre elég jó a visszhangja, és nem csak itthon. Ebben tulajdonképpen nincs semmi meglepő, elvégre Franciaországban nagyon sokan kedvelik ezt a márkát.

– Vannak konfliktusok abból, ha valahol kiderül, hogy kést hordasz magadnál?

– Rólam az ismerőseim nagy többsége tudja, hogy ez a szenvedélyem. Nem csodálkoznak, ha előveszek mondjuk egy bicskát. Ez érdekes dolog, mert nagyon sokszor olyan környezetben kerül elő kés, amikor egy teljesen civil szituációban kiderül, hogy egy teljesen civil feladatra nincs szerszám. Mondjuk egy kiránduláson nincs mivel felszeletelni a szalámit. Ekkor a magamfajta előveszi a bicskáját és segít. Ilyenkor ez egy pozitív dolog.

Ha nem ilyen esetben kerül elő, akkor a nem-késes emberek meg szokták kérdezni: minek van nálad kés?! Minek az egy városi embernek?! Amikor aztán fel kell vágni a pizzát, akkor persze jól jön. Komolyabb összezörrenések azért nincsenek, mert mikor történhetne ilyen? Mondjuk ha én egy szupermarketben a hatos üdítős csomagról egy nagy, negyvencentis pengével vágnám le a zsugorfóliát. Na, ilyen nincs. Pontosan tudjuk, hogy mennyire démonizálják ezeket az egyébként békés, civil eszközöket. Tudjuk, igen, hogy egy fejszével meg lehet ölni egy embert, de a fejszével fát kell vágni. Ha valaki azt rosszra használja, attól azt még nem kell betiltani, vagy csúnyán nézni rá.

– Véleményed szerint itthon milyen a jogszabályi környezet a késekkel kapcsolatban?

– Magyarországon nem olyan rossz a helyzet. Itt a nyolccentis pengehosszt szabja meg a törvény, de nincsen kampány arra, hogy betiltsák a kések viselését közterületen. A jogszabályi környezet egyébként országonként változik. Sokféle módon lehet a szúró, vágó fegyvereket kategorizálni. Már az nagyon változó, mi számít annak. Vannak helyek, ahol a pengehossz egyáltalán nem számít. A köznyelvben rugóskésnek hívott automata késeket viszont szinte mindenhol tiltják.

Én úgy gondolom, aki rossz szándékkal hord magánál kést, annak mindegy, hogy az rugós kés, vagy fél kézzel nyitható, vagy merev pengés. Vannak, ahol azt szabályozzák, hogy záródhat-e a zsebkés. Van olyan mechanikai megoldás, ami a nyitott kést fixen tartja, és van, ahol ez a vízválasztó. A legszigorúbb környezet jelenleg Nagy-Britannia. Ott még egy háromcentis bicskára is csúnyán néznek. Egy–két éve még az is szóba került, hogy a konyhakéseket csak lekerekített heggyel lehessen forgalomba hozni. Ez szerencsére nem valósult meg.

– Sokak szerelme, szívügye a magyar bicska. Minőségi termékeket előállító szakemberekből nincs hiány. Lehetne találni helyet a magyar bicskának a nemzetközi piacon?

– Vannak próbálkozások, hogy magyar késes mesterek kitörjenek a világpiacra, de nem jellemző. Az első lépés az lenne, hogy a késes mesternek legyen egy korszerű, háromnyelvű honlapja. Semmi drága dologra nem gondolok, csak legyen áttekinthető, bizalmat ébresztő. Nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy az internet remek platform. Mondok egy példát: van egy Ray Mears nevű fazon, aki egy túlélőműsort vezetett, komoly tekintély. Neki volt egy nagyon híres, népszerű, kultikus kése, amit sokan másoltak szerte a világban. Méghozzá azért, mert az eredetire sokat kellett várni, és igen drága is volt. Két éve találkoztam egy magyar késes mesterrel a budapesti karácsonyi késműves vásáron, aki boldogan újságolta, hogy kikerült a Youtube-ra egy videó egy replika Mears-késéről, és hogy azóta már Dubajból vagy Kuwaitból is rendeltek tőle. És hogy hát ez a jutyúb! Hogy ez milyen remek dolog!

De sokaknak még mindig a vásározás az alap. A másik meg az, hogy van, aki még így is belefullad a munkába. Van, aki már azt mondja, hogy árat kellene emelnie, akkora a kereslet. De nem akar, mert érzékeny arra, hogy akkor drága lesz, és nem akarja a hortobágyi juhásznak drágábban adni. Mert már a juhász apja is tőle vásárolt. Ráadásul nem akarja a pesti gyűjtőnek sem drágábban adni, mint a hortobágyi juhásznak, mert az nem lenne tisztességes. Bonyolult dolog ez.

– Nem mondta azt senki, hogy a Késportálon található közösségre alapozva kések forgalmazásába fogj? Nem lenne ördögtől való gondolat.

– Sokan mondták, hogy hülye vagyok, ha nem fogok bele, de én nem vagyok kereskedő. Az én lelkületemnek mindenképpen megfelel – és sokan vannak még így a portálon –, hogy teljes függetlenségben létezünk. A blog önfenntartó és független, nem árulunk hirdetéseket, és ez óriási szabadságot biztosít.

– Mit szeretnél, holt tartson a Késportál.hu és a közösség öt év múlva?

– Komoly tervek nem kapcsolódnak a szájthoz. Aki akar, ránk talál. A tagszámnövelést nem hajkurásszuk, organikusan növekszik. Ehhez is kell persze munka. Magyarországon nincsen szaksajtó. Ha van célunk, nekünk, akik írogatjuk, fényképezzük, csináljuk ezt a dolgot, az az, hogy bemutassuk, milyen színes ez a világ. Hogy bemutassuk, milyen néprajzi és kézműves vetületei vannak ennek. Szintén cél, és jó eredményt értünk el abban, hogy mennyien ismerték meg a magyar bicskákat és azok készítőit olyanok, akik azelőtt nem is tudtak róluk. Azokat a mestereket, akik elég nehéz körülmények között dolgoznak. A legfontosabb küldetés, hogy bizonyítsuk, a kés nem csak egy hollywoodi akciófilmben megvillanó, vértől csöpögő, negatív töltetet hordozó fegyver, egy gyilkoló eszköz, hanem civil szerszáma az emberiségnek.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon