Az ünnepek közeledtével minden olyan földlakóban, aki valaha is fogott már gitárt, szitárt vagy ne adj’ isten káziószintit a kezébe, felmerül a gondolat, bizony össze kellene hoznia egy karácsonyi slágert, melyet nyilván szanaszét játszanak majd a rádiók, aztán dől a lé és épül a villa. Na persze. Ha ilyen könnyű lenne a művelet, akkor nem csak a Last Christmas szólna a plázákban folyamatos repeat-üzemmódban, mintha a nyolcvanas években belerohadt volna valami mágikus lejátszóba, amit azóta sem lehet kikapcsolni, még akkor sem, ha kihúzzuk az eszközt a konnektorból. Minden évben jönnek az újabb és újabb próbálkozások, de valamiért jóformán évtizedek óta nem sikerült senkinek a nagy mutatvány. Hát hogy lehet ez?

Egy unalomig pörgetett karácsonyi slágerhez jó időben kell lenni és jó helyen. Minden idők legtöbbet lejátszott bejglikompatibilis dala, a Last Christmas mondjuk kivétel, hiszen nem egy number one-slágerről beszélünk, megelőzte őt a szintén ünnepi Do They Know It’s Christmas névre keresztelt össznépi dalárda (igen, George Michael is benne van), ráadásul még az év végi százas slágerlistán is csak a 41. helyig sikerült felkapaszkodnia.

Azt viszont hozzá kell tenni, hogy azért történhetett meg mindez, mert a születése évében, 1984-ben a rádiósok gyönyörrel átitatott arccal fogadhatták Stevie Wonder I Just Called to Say I Love You-ját, illetve a lista első helyét elfoglaló Relax-et is a Frankie Goes To Hollywoodtól (akik ugyanabban az évben hozták ki a szintén ünnepi The Power of Love-ot). Szóval a verseny erős volt. A Last Christmas tehát úgy pörgött le ennyiszer, hogy hazájában sosem ért fel a slágerlisták első helyére. Azt pedig már csak félve említjük meg, hogy George Michael azóta is biztosan kényszeredett mosollyal meséli el a sztorit alapvetése első éves jogdíj-bevételeinek lemondásáról, az összeget ugyanis Etiópia megsegítésére ajánlotta fel.

De hagyjuk is ezt, térjünk inkább vissza a dolgok mikéntjére: a legnagyobb karácsonyi slágerek nem foglalkoznak holmi változatossággal. Hallgassuk csak meg a már sokat emlegetett Wham-dalt, esetleg a Let It Snow!-t, a White Christmas-t, vagy a szintén csúcsra járatott All I Want For Christmas Is You-t! Baromi egyszerű vezetésű slágerek ezek, többnyire refrén nélkül, a verze dallama úgyis annyira fogós, hogy elviszi az egészet. Vagy mondhatni, csak refrén van, de az abszolút füttykompatibilis. Egyszerű, mint a hóba vizelés!

A téma lehet akár szomorú, akár vidám, a lényeg, hogy remekül ragadjon meg egy karácsonyi élethelyzetet. Csak hogy néhányat említsünk: távolban ragadt a kedvesem, jaj, összetörte egy lány a szívem karácsonykor, ójaj, illetve a klasszikus de szép is a havazás, szép a tél, a hideg jó, hej. A szöveg mindig álljon össze kerek egésszé, vagy ha nem, legyen annyira játékos, mint az égből alászálló hatalmas hópelyhek. Semmitmondó dalszövegekből, melyek nem egy random téli hangulatot írnak le, senkinek sem lesznek dollármilliói. Legalábbis nem ebből a melóból.

A kitartó The Killers például minden évben előbújik barlangjából egy-egy karácsonyi dallal, amelyek nyomokban sem tartalmaznak karácsonyi hangulatot, de legalább ők csak poénból teszik mindezt a fa alá. Nem is ezekből a számokból gazdagodnak meg. A Coldplay azonban ugyan nem teljes egészében, de valamennyire követte a refrén nélküli iskolát a Christmas Lights-szal, a szöveg szakításról és karácsonyi magányról szól, a végén némi csavarral és a kötelező stadion-énekeltető óóóó-zással. Az eredmény: közel 14 millió megtekintés YouTube-on, bár ez közel sem annyira nagy teljesítmény az elődökhöz képest.

Egyetlen momentum azonban nem hiányozhat még a The Killers antikarácsonyi agymenéseiből sem. A száncsengő. Az nagyon fontos. Bármi is történjen, legalább egy decibellel susogjon a háttérben a jó öreg hang, nélküle nem lesz az embernek azonnali szánkózhatnékja. Az idei év akarva-akaratlanul is legviccesebb karácsonyi albumát, Colbie Caillat Christmas in the Sand-jét is úgy teszik fenyőillatúvá, hogy a szimpla popdalok alá sunyin odakeverték a száncsengőt. Utána már az sem érdekelt senkit, hogy a kaliforniai karácsonyokhoz megálmodott anyag annyira karácsonyi csak, mint a húsvéti nyúl maga.

A pop azonban nem áll jól a karácsonynak, a lemez közepes sikerrel fogyott. Nem csoda, hiszen nem igazán emlékezhetünk olyan modernebb hangszerelésű, csilingelős popdalokra, amelyeket az emberek szénné játszottak volna az ünnepek közeledtével. Még az utolsó nagy karácsonyi kasszarobbantó, Mariah Carey sem merte bevállalni a modern hangzást, a folyamatosan pörgetett All I Want For Christmas Is You is a régebbi korokat idézi. Nem véletlenül.

Ne nagyon mozduljunk el tehát a már bevett stílusoktól: némi laza rock’n’rollból, esetleg egy-két poposabb, inkább a ’80-as évek felé húzó megoldásból, r&b-ből, illetve a kötelező swingből legyenek felépítve a minket körülvevő falak. De főleg swingből. Michael Bublé például tudna erről mesélni. Ő az a srác, aki saját dalok nélkül is kiharcolta magának az utóbbi évek szinte egyetlen igazi karácsonyi kiskirálya címet, csak ő nem arannyal, tömjénnel vagy mirhával érkezik, hanem többnyire mindig ugyanazzal a swinglemezzel, amit néhány extra feldolgozással bővít ki. A lé így is dől, akkor meg minek teljesen újat álmodni? Majd jövőre. Vagy akkor sem.

Összegezzük tehát a most tanultakat: ha bárki is egyetlen karácsonyi dalból akar meggazdagodni, akkor annak a dalnak ne is igazán legyen refrénje. Mindig ugyanazt a pár sort ismételgesse (de tartalmazzon egy kiállást, amitől nem lesz unalmas az alkotás), az az egy verze azonban könnyedén üljön a fülekbe, és bármikor fütyülhető legyen. A szöveg vagy a tél szépségéről, vagy egy karácsonyi párkapcsolati szenvedésről szóljon, és lehetőleg swing- vagy rock’n’roll- alapokra legyen helyezve. És legyen benne száncsengő.

Ha mindez megvan, nagy esélyünk van arra, hogy egy kellemesen magas összegű átutalással lepjen meg minket május környékén az Artisjus. Kevés munka, sok pénz, annyi, hogy azt még az unokáink is látni fogják.

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
A nagy karácsonyi lemeztesztünkhöz
Jingle Bells kipufogóra hangszerelve