Helen Hunt meztelen, a néző boldog – A kezelés-kritika

Aki az Életrevalók óta nem talált magának való filmet, most fellélegezhet. Mintegy grátiszként megkapja hozzá Helen Hunt teljesen pucér testét is. Ha akarja, ha nem.

A franciák nagyon betaláltak a mozgásképtelen Philippe és a mindenki életét megváltoztató Driss sztorijával, és mielőtt még elérkezne az idő az amerikai verzió elkészültéig (bizonytalan időpont, bizonytalan Chris Tucker, biztos Colin Firth), addig is elkészítették a maguk Életrevalók-ját, csak éppen egy másik megtörtént eset alapján, ami ha úgy vesszük, az előbb emlegetett mozi inverze is lehetne.

A kezelés főhőse ugyanis a szintén mozgásképtelen Mark (John Hawkes), aki bármennyire is sablonosan és büdöset fingós vígjáték-elemekkel operálónak hangzik, de harminchat évesen el szeretné veszíteni a szüzességét. A sztori azonban bármennyire is hihetetlen, de nem egy szalagavatóval folytatódik, hanem egy szexterapeutával (Helen Hunt), akivel Mark lépésről lépésre halad előre vágyai megvalósításához. A mozdulni képtelen, de szexuálisan aktív és hihetetlenül életerős férfi persze akarva-akaratlanul is megváltoztatja mindenki életét, kicsalogatja őket a csigaházukból, hogy mindenki boldogabban távozzon a moziból.

Helen Hunt ötvenéves kora ellenére lazán vállalja be a teljes pucérságot, és meg kell hagyni, remekül tartja magát, de nem is ez a lényeg. Már csak azért sem, mert azon esetek egyike az övé ebben a szépséges filmtörténelemben, amikor nem az elborzasztás, vagy az öncélú csöcsmutogatás miatt szükséges mindent megmutatnia, hanem mert a történet szempontjából így természetes, egyszerűen szükség van rá. Így nem is tűnik furcsának, hogy tulajdonképpen a film jó részében egy ötvenéves nőt nézünk egy szál semmiben, egy férfit, aki mozdulni sem képes, meg egy papot, aki csak hallgat.

Mindez egy olyan gyönyörű, megható, felemelő és nem utolsósorban vicces sztorivá áll össze, ami méltán repíti majd ezt a mozit az év legjobbjai közé. Sírós, röhögős dráma a legjobbak közül. Emlékezni fogsz rá még nagyon sokáig.

8/10

Tovább:
Tarantino-interjú: Még tíz évem lehet hátra ilyen életerővel
Milyen az ideális budapesti szórakozóhely?
Dollárbaba, az orosz fogoly és a kitaszított – Hol a helye Dzsudzsáknak és Juhásznak?

A 2001. szeptember 11-én történt terrortámadások rengeteg életet követeltek. Kis híján néhány olyan ismert ember is odaveszett, aki csak nagy szerencsével maradt az élők sorában.

Michael Jackson

Jacko ugyan már nincs az élők sorában, de halála sokkal hamarabb következett volna be: Jacksonnak aznap találkozója lett volna a World Trade Centerben, ő azonban fáradtságra hivatkozva lemondta a megbeszélést. Testvérei erről nem tudtak, úgyhogy sokkos állapotba kerültek, amikor látták, mi történt a tornyokkal.

Seth MacFarlane

Már korábban emlegettük a Family Guy-huszár sztoriját, de újra fel kell elevenítenünk a történteket: MacFarlane az American Airlines 11-es járatán utazott volna – ha a kód alapján nem egyértelmű, akkor elmondjuk: ez a repülő csapódott a World Trade Center egyik tornyába. A zseniális Seth azért úszta meg a halált, mert borzasztóan másnapos volt, és amikor kiderült, hogy egyébként is rossz becsekkolási időpontot kapott meg, rohanni kezdett, de így is lekéste a gépet, tíz perccel.

Mark Wahlberg

A United Airlines 93-as járata is népszerű volt 2001. szeptember 11-én a sztárok körében, Mark Wahlberg is jegyet foglalt rá, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és egy charterjárattal átrepült barátaival egy torontói filmfesztiválra. Wahlberg összetört, amikor megtudta, hogy a gépet eltérítették, és a földbe csapódott, de az utasok akciójának köszönhetően nem a Capitoliumba, ahogyan azt eredeti tervek szerint elképzelték. A színész azt nyilatkozta, sokszor kísértették rémálmok az eset kapcsán.

Ian Thorpe

Az ausztrál úszó éppen New Yorkban járt, amikor úgy döntött, ha már így alakult, elruccan a World Trade Centerbe, hogy megnézze a híres kilátást. De a helyszínhez közeledve rájött, hogy kamerát is kellene vinnie magával, ezért fogott egy taxit, visszament a szállodába, felmarkolta a fényképezőgépet, majd a hotel lobbijában lévő tévéken meglepődve vette észre, hogy tervezett úti célja lángokban áll.

Jackie Chan

Jackie-nek jelenése lett volna aznap a World Trade Centerben egy filmjelenet kapcsán, amelyben ablakmosót játszott volna, miután teljesen értelemszerűen valószínűleg mindenféle segédeszköz nélkül Pókemberként fel is rohant volna az épület tetejére. A színészt az mentette meg, hogy a forgatókönyv nem készült el időben, így a forgatást későbbi időpontra tették át. És nyilvánvalóan más helyszínre is.

Nem volt elég? További cikkekért böngészd a Player kult & szórakozás rovatát!

Ázni senki sem szeret, maximum néhány tini, aki hangosan yolózik közben, és még nem volt tüdőgyulladása, illetve néhány Tarkovszkij-rajongó, aki a szarrá ázást transzcendens élménynek tekinti. És még nem volt tüdőgyulladása. Szóval megegyezhetünk abban, hogy egy zivatart a meleg nappaliból a legjobb szemlélni, akkor van hangulata, és ha a zene is jó, elég inspiratív lehet az élmény. Íme a Player eső-soundtrackje.

Alice In Chains – Rain When I Die

Azt nem tudjuk, esett-e azon a napon, amikor Layne Staley átlőtte magát a túlvilágra, de ha a sorsnak van stílusa, biztosan volt égi áldás. A grunge alapzenekar száma kiválóan fogja meg azt a hangulatot, amikor a drogoktól maga alatt lévő, súlyosan depressziós embernek még az égből hulló vízcseppek is fájdalmat okoznak.

B. J. Thomas – Raindrops Keep Falling On My Head

…ellentétben ez az életigenlő nóta épp a borús időt állítja kontrasztba azzal a jókedvvel, amit semmi sem tud elrontani. A dal a Singin’ In The Rain ikertestvére is lehetne, mivel hasonló pillanatot fog meg, továbbá mindkét számot egy-egy film tette igazán híressé: esetünkben a Butch Cassidy és a Sundance kölyök feledhetetlen jelenetéről van szó, amelynek köszönhetően mindenkinek a bringával marháskodó Paul Newman ugrik be először. A szerzeménnyel legközelebb a ”Számok, amiket mindenki ismer, de senki sem tudja, ki énekli őket” összeállításunkban találkozhattok.

Travis – Why Does It Always Rain On Me?

A kilencvenes évek vége felé berobbant skót zenekar kiváló The Man Who lemezéről származó dalát mindenki saját himnuszának érezheti, aki úgy gondolja: minden összeesküdött ellene. Mint a felhő a rajzfilmekben, amely mindig csak egy valakit követ, és csak rá zúdítja a H2O-t. A slágerbe egyszerűen képtelenség nem beleszeretni, annyira egyszerű, mégis varázslatos hangulatot von maga köré, és ugyanúgy követ minket jó darabig, mint az a bizonyos felhő.

The Doors – Riders On The Storm

Ha szeretnénk átkelni a Gyalog galopp-ból ismerős Halál hídján, cserébe arra a kérdésre kéne válaszolni (mielőtt az afrikai töketlen fecskékre terelődne a szó), hogy melyik minden idők leghangulatosabb esődala, akkor bizony nagy dilemmában lennénk, hogy a Zeppelin Rain Song-ját mondjuk, vagy Morrisonék Riders On The Storm-ját. Mindenesetre, ha szeretnénk magunkat teljesen más dimenzióba katapultálni hét percre, nem kell semmilyen hallucinogén anyagra költenünk, elég feltenni ezt a szerzeményt a Moonlight Drive és a The End között.

Creedence Clearwater Revival – Who’ll Stop The Rain

Az égben vihar van, a földön káosz. Minden idők egyik legamerikaibb zenekara így fogalmazta meg gondolatait a vietnami háborúról, a dal pedig a protestszámok egyik leghíresebbike lett, több Fogerty-szerzeménnyel egyetemben. Abban biztosak lehetünk, hogy amíg csinálnak Vietnam-filmeket, addig Creedence-számokra is számíthatunk a soundtrack CD-ken.

Omega – Ezüst eső

A The Rolling Stones-szal csaknem egyidős az Omega zenekar, amely néhány klasszikus lemezt és még több emlékezetes búcsúkoncertet, búcsúturnét tudhat maga mögött. Az Ezüst eső nem annyira az esős hangulatot fogja meg, sokkal inkább mutatja jól azt a space-vonzódást, ami a zenekar egyik meghatározó korszakára jellemző.

Peter Gabriel – Red Rain

Miután Peter Gabriel kilépett a Genesisből, az egyik legszínesebb szólókarrier vette kezdetét a popvilágban, melynek egyik legfontosabb és legsikeresebb megállója a So lemez, amely egyben a nyolcvanas évek egyik legjellegzetesebb alkotása. Bár a Sledgehammer az első, ami eszünkbe jut, ha erről az albumról van szó, a Red Rain is ott van a dobogón. Legyen vörös, ahogy Kiss Tibi mondaná.

Garbage – Only Happy When It Rains

„Csak akkor örülök, ha esik. Csak akkor örülök, ha bonyolódik.” Többek között az ilyen dögös sorokért érezzük azt, hogy a 2012-es Garbage-lemez elég fáradt lett, azt pedig nem is említjük, hogy a fiatal Shirley Manson úgy néz bele a kamerába, hogy villámgyorsan szalad át a tisztességes férfiember fejéből a vér a déli régiókba. Ez a szám semmit sem öregedett az elmúlt 17 évben.

Guns N’ Roses – November Rain

A szám, amelyben Axl-éknek sikerült a csúcsra járatni epikus próbálkozásaikat. A szám, amelyben az egyik legemlékezetesebb minimalista gitárszóló hallható. A szám, amelynek klipjét mindenki azonnal fel tudja idézni. A szám, amely még magát Pataky Attilát is arra sarkallta, hogy elkészítse a magyar verzióját. Azért maradjunk az eredetinél, hacsak nem a szánk véresre röhögése a cél.

Nick Cave & The Bad Seeds – Ain’t Gonna Rain Anymore

Egy esővel kapcsolatos összeállítást kézenfekvő dolog Nick Cave-szerzeménnyel zárni. Ez a dal a mester megannyi klasszikus lemeze közül a Let Love In-ről származik, és bár korántsem dob fel minket, mégis arról szól, hogy nem fog esni többé. Borúra derű, ugye, Cave pedig szomorkodjon szépen. Akár A holló Eric Draven-jének szavait is kölcsön vehetnénk: „Örökké nem eshet”. Hacsak nem Angliában él az ember.