Meglehetősen furcsa helyzet, hogy míg Cannes-ból elhozta kategóriájának fődíját, és a külföldi sajtó is imádja Mundruczó Kornél új filmjét, itthon a kritikusok nagy része fanyar örömmel fogadta a Fehér Isten-t, ami bár valóban nem tökéletes, egy pillanatra elfeledteti veled, miért nem szeretünk annyira magyar filmet nézni. Nem azért, mert akkor imádjuk a magyar mozgóképet, ha annyira, de annyira hollywoodivá akar válni. Egyszerűen csak azért, mert néha nem adja könnyen magát, túl sekélyes, túl amatőr és túl semmilyen tud lenni.

Lehet, hogy egyeseknek túl demagóg, másoknak túl kegyetlen, de azt nem lehet elvitatni a Fehér Isten-től, hogy nagyon össze van rakva, mint ahogy azt sem, hogy helye van a legjobb magyar filmek hall of fame-jében. Van mondanivalója, vannak lehámozható rétegei, lehet beszélgetni róla, vitatkozni, amire isten tudja, mióta nem volt példa a magyar filmművészetben. Lili és Hagen útja megfeleltethető jó néhány társadalmi helyzetnek, a történet kerülhet akár idézőjelbe is, ha úgy akarod, de ha nagyon nem, akkor egyszerűen egy A majmok bolygója-szerű felemelkedéstörténet is lehet számodra. Úgy nézed, ahogy jólesik. És mindkét verzióban szórakoztat. Ettől nagyszerű a Fehér Isten.

A történet önmagában nem világmegváltó, mégis megáll mind a négy lábán. Lili anyja külföldre utazik barátjával, de nem kívánja magával cipelni lányát, ezért mogorva apjánál helyezi el. Apukára első ránézésre is leginkább a pofonérett jelző illik, már ha nagyon visszafogottak akarunk lenni, ezért nem nagy meglepetés, hogy egy új rendeletre hivatkozva az utcára küldi Lili legjobb barátját, hűséges kutyáját, Hagent. A szerencsétlenül járt eb Budapest legmélyebb bugyrait és emberi poklait kénytelen meglátogatni, hogy aztán öntudatra ébredjen, és bosszút álljon mindazért, amit elkövettek ellene.

Nem az a tipikus magyar filmes sztori, és mégis az. Mi nagyon szeretünk szenvedéstörténeteket vászonra küldeni, sírva vígadunk, sírva sírunk, az sem baj, ha a háttér a második világháború, vagy '56. De Mundruczó filmje egy nagyon is modern szenvedéstörténet, halleluja, már nagyon ki voltunk éhezve valami hasonlóra, modern apuka modern lánya elveszti modern kutyáját, aki nagyon is régimódi gondolatokkal indul neki a világnak. Szeretni akar és azt akarja, hogy szeressék. Körülötte egyetlen ember akad, aki képes ilyesféle kapcsolatra, Lili, akit remekül formál meg Psotta Zsófia. Mindenki más gonosz, haszonleső, kegyetlen, a lány és kutyájának kapcsolata olyan, mint az aszfaltrepedésből kinőtt virág, az utolsó, ami ezen a bolygón még kinőtt.

Ettől lesz a filmnek egyfajta fura posztapokaliptikus hangulata, pedig nincs itt semmi külső, bolygófelszíni pusztulás, csak belső elrohadás, jól vagy mérsékelten jól öltözött emberi roncsok kortól és nemtől függetlenül alkotják az ország társadalmát, de alulról talán még érkezhet valamiféle válaszreakció az elnyomásra. És érkezik is, meglehetősen agresszíven, onnan, ahonnan senki sem várta.

A Fehér Isten remekül összeszedett darab, de amikor akcióznia kell, a szokásos magyar filmes csapdába esik. Kicsit kidolgozatlanok a kutyatámadás részletei, itt-ott picit ügyetlen, de egyáltalán nem arról van szó, hogy rossz lenne nézni, sőt. Hagen kutya létére lejátssza szinte az összes magyar színészt a vászonról idén, és ez nem vicc, olyan érzelmeket látsz az arcán, hogy attól azonnal megcsókolnánk a kutyákkal foglalkozó stáb kezét. És bár igen, a film mondanivalója picit szájbarágós, mégis jó ponton vágja el a sztori szálát, úgy küld haza, hogy még sokáig kattogjon a fejedben, amit láttál. Szeretni kell. Megértettük. Szeressük ezt a filmet is, akkor is, ha nem tökéletes. Levisz kutyába, a szó legjobb értelmében.