Az év legőrültebb filmje. Az év legjobb zenészfilmje. Az év legjobb betétdala. Az év legjobb színészi játéka, amit nem látsz, mert a színész fején egy búra van. Dupla kritika, a Žagar feje, Zságer Balázs is megmondja a magáét!
Azt biztosan nem lehet elmondani a Frank-ről, hogy teljesen hagyományos film lenne. Szinte minden pillanatában valami olyat hoz, amit sosem láttál, és bár főszerepében a jelenkor egyik legnagyobb színésze, Michael Fassbender látható, tulajdonképpen mégsem látható, hiszen a címszereplő fejére rágyógyult egy furcsa műfej, amit sosem hajlandó levenni magáról.
A Frank egy olyan banda történetét meséli el, amelyik ha nem létezik, biztosan ki kellene találni. Frontembere egy szuggesztív isten, aki sosem mutatta még meg arcát, a tagok között pedig egyetlen földhözragadt ember sincs, őrült azonban annál több. Nem a népszerűségre gyúrnak, csak jó dalokat akarnak írni, az sem baj, ha több pszichedéliát tudnak belepasszírozni egyetlen trackbe, mint amennyi a teljes Hawkwind-életműben volt.
Ebbe a társaságba kerül be egy véletlen folytán a kissé esetlen billentyűs, Jon (Domnhall Gleeson), majd felfordul a teljes világa, amikor egyszer csak azon kapja magát, felmondott a munkahelyén, hogy a csodálatos nevű Soronprfbs bandával készítsen lemezt, lehetőleg annyira nyakatekert módon, hogy attól egy excentrikus művészzenekar is sírva bújjon vissza anyuci szoknyája alá. Közben pedig másodpercenként merül fel a kérdés: vajon miért szorult Frank fejére az a bizonyos műfej? Furcsa baleset? Perverz szexjáték? Úri hóbort csupán?
Zságer Balázs szerint...
A Frank egy kedves, szerethető dráma. Vicces, érzékeny és aktuális. Maggie Gyllenhall zseniálisan hozza a kattant indie-zenész figurát: igazi geek, aki leszarja, hogy kiváncsi-e a zenéjére a közönség vagy nem. Michael Fassbender pedig akkor is remekel, ha az arcát a film 90 százalékában egy műfej takarja. A zenekarban tulajdonképpen mindenkinek papírja van róla, hogy pszichiátriai kezelésre szorul, kivéve a főhősünknek, aki egy kisvárosi, kiegyensúlyozott közegből csöppen a társaságba, de mindent megtenne azért, hogy ne legyen átlagos és középszerű. Popzenei szemszögből egy örök problematikát feszeget a mozi: feladjunk-e a zsigerből jövő művészetünkből egy kicsit is a népszerűségért, vagy hogy többen szeressenek. Zenészeknek meglehetősen ajánlott a film.
Bármennyire is furcsa, a főhős nem teljesen kitalált forma, Frank Sidebottom a valóságban is szinte ugyanilyen fejjel lépett fel, és bár a sztori legnagyobb része puszta fikció, maga a karakter állítólag nagyon is megfeleltethető Sidebottomnak, azaz polgári nevén Chris Sievey-nek. Ha ez mind megtörtént volna, akkor a film hősei csakis a pszichiátrián, vagy saját kezük által végezték volna be sorsukat, hiszen a művészi kifejezésmód és az őrület legtöbbször kéz a kézben járnak egymással, már ha a melót jól akarjuk végezni.
A Frank minden tekintetben jól végzi el a melót.
Egyszerre szerethető és utálható karaktereket ad, egy pillanatra sem kiszámítható történettel lep meg, közben olyan zenéket húz elő a farzsebéből, amiktől leszakad az ember igazi és műfeje is. Zenészfilm ez, amit azok fognak igazán élvezni, akik írtak már legalább egy dalt, az sem baj, ha otthon, négy fal között egy káziószintin, és sosem mutatták meg senkinek. Azok imádják majd, akik tudják, milyen az alkotási folyamat, azok pedig egyenesen örökre szívükbe zárják, akik játszottak már olyan bandában, ahol a hagyományosnak mondott dalszerzési metódusok helyett valami teljesen experimentális irányba folyt el a buli, mégpedig iszonyatos erősséggel.
De mégis sokkal több ez egyszerű zenészfilmnél, mivel a kreatív emberi viselkedést térképezi fel, eme csodálatos életforma minden egyes képviselőjét gyönyörűen mutatja be, és egészen egyedi módon jeleníti meg a zsenialitás őrületének csodáját és szenvedését is. Meddig képes maszkot viselni egy művész, aki valamilyen oknál fogva el akarja rejteni az arcát a világ elől? Érdemes-e egyáltalán viselni azt a bizonyos mindent elrejtő alkalmatosságot, vagy ki kell tárulkozni, és az ember egyből óriási dolgokra lesz képes?
A Frank azért nagyszerű film, mert semmihez sem hasonlít, egy pillanatra sem szeretne beállni a sorba, és olyan katarzissal és gigaslágerrel hagy magadra (I Love You All), ami nem engedi, hogy szabadulj tőle még hetek múlva sem. Az év egyik legjobb filmje eddig. Nem a nagyközönségnek készült, de tulajdonképpen bárkinél betalálhat a Frank meglehetősen furcsa világa. Érdemes adni neki egy esélyt.