Nem döglök meg némán, csak mert meleg vagyok

120 dobbanás percenként. Cannes-i nagydíjas, a jelent felrázni igyekvő emlékmozi AIDS-ellenes aktivistákról, akiknek szó szerint a saját életük volt a tét.

Tessék rá felkészülni: ez nem lesz könnyű. Az osztály egyik írója, s a Visszatérők című mozifilm és tévésorozat alkotója nem kötött kompromisszumot: Robin Campillo francia fiatalokról mesél a kilencvenes évekből, akik a demokrácia összes eszközét kihasználva tömörülnek szervezetbe, s a legalitáson leginkább innen, de néhányszor azon is dühösen túlrohanva vitatkoztak, terveztek és akcióztak. Hogy észrevegyék őket. Hogy betegségük ne legyen azzal elintézve, hogy csak a „buzik” kaphatják meg, hogy ne kelljen reménytelenül sokat várniuk a kísérleti vakcinákra, hogy tudjanak róla, milyenek az esélyeik. Hogy legyen reményük. Hogy szólhasson még a rave és Jimmy Somerville.

A 120 dobbanás percenként: 140 perces film. S legalább olyan emberpróbáló, mint amennyire kemény a témája. 2017-ből nézve még inkább az, hisz nézed ezeket a fiatal, a gyönyörű, harcos arcokat, ahogy – a játékidőt tekintve néha túlságosan hosszan és önismétlően, de gondolom, ez sem véletlen – gyűléseken, baráti összejöveteleken vitatkoznak egymással, érvelnek, kiabálnak, csapatként működnek. Felvonulnak, művérrel dobálják azokat, akik szerintük megérdemlik, s más választásuk nem lévén, próbálják elhinni, hogy nem lehet így vége. Közben pedig szépen, lassan, nagyon lassan és nagyon szépen, megismerjük ezeket a srácokat, jellembéli gyengeségeikkel, egymás közötti képmutatásaikkal, mindenükkel együtt. Megszeretjük őket. Hogy aztán a film utolsó harmadában végignézzük egyikőjük haldoklását.

Campillo nem azért mutat szinte kendőzetlen melegszexet, hogy provokáljon, hanem azért, mert ezekben a jelenetekben is benne van a kapaszkodás: a ragaszkodás ahhoz, amihez mindenkinek joga van. Megrendítő, felkavaró, ahogy minden mosolyban, intim pillanatban, vagy akár nyilvános beszélgetésben benne van, hogy nincs idő. Hogy nem lehet szarakodni, hogy valamit tenni kell. Mert vége lesz. És a vége ronda, kérlelhetetlen. Mert bármennyire is összetartó a közösség: a vége magányos.

Nincs félrebeszélés: ez a film egy felkiáltójel.  Arra figyelmeztet, hogy az nem igaz, hogy a múltnak már mindegy. Nincs különbség élet és élet között. Nem lehet érv, hogy ők már rég meghaltak. Emlékeznünk kell rájuk. Eszünkbe kell jusson, hogy hány évesek lennének ők most. Talán nagymamák. Nagypapák. A 120 dobbanás percenként nem történelmi mozi. Jöhet még betegség. S tetszik, nem tetszik, ez véletlenül sem nemi identitás kérdése. Az AIDS is csak hazudta, hogy válogatós. Jó volt neki mindenki. Felzabált az bárkit.

Megérte lebuzizni? Aligha.

9
  • Kérlelhetetlenül lírai, de egy másodpercre sem giccses.
  • Észre sem veszed, s máris teljes szívedből aggódsz a szereplőkért.
  • A film második felét nem felejted el soha.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon