Prodigy az Arénában: Szájerfárter, és egyéb etűdök gépzongorára

Egy képzeletbeli rocksuliban a zenekar egy szintén képzeletbeli "önálló nagykoncert" tantárgy vizsgáján csillagos ötöst kapna. Mi viszont tömeges megjelenésből csak kegyelemkettest.

Egy Prodigy koncertnek tulajdonképpen sosincs tétje: kijön néhány zárlatos Schobert Norbi, egész este ugrálnak, ég a zsír, dolgozik a vádli, a sajátos edzésterv pedig magával ránt egy nagyobb területen tartózkodó embertömeget. A nagyobb terület (Sportaréna) most is adott volt, de a meglepően családias hangulatot nem igazán lehetett mire vélni. Kevés ember nagy helyen is elfér. Magyar ember nem ehhez szokott, a jóindulattal is csak félháznyi nézősereg látványa közel sem hasonlított egy átlagos Prodigy Sziget-koncertéhez, amikor a Nagyszínpad elé Nigéria teljes lakossága igyekszik bepréselődni, majd ugrálni úgy, mintha az élete múlna rajta.

A szerencsétlenül járt Death in Vegas koncertje alatt még mindenki inkább a sörpultoknál rendel magának megváltást az unalom ellen, a dohányzók megtelnek, mindenki vár. De hogy mire, az jó kérdés. A csodára biztos nem. A Prodigy ugyanis nem arról híres, hogy meglepetéseket okoz, inkább brutális hangtechnikával és minimál látvánnyal lejátssza azt az életművet, amelyet mindenki ezer éve ismer, beépítve néhány új dalt, aztán hazamegy abba a zuglói lakásába, amelyben együtt lakik a Guano Apes-szel, a már feloszlott Faithless-szel, a Kosheennal, a Placebóval, Boban Markovic-csal és összes hasonszőrű barátjával, akik szinte minden évben fellépnek Budapesten, ha akarod, ha nem.

Na nem mintha panaszkodni akarnánk, nem arról van ugyanis szó, hogy a Prodigy már érdeklődés híján képtelen lenne máshol fellépni, ezért folyamatosan a nyakunkon lóg. Liam Howlett kis csapata még mindig szupersztár státuszban tündököl, és kifejezetten szeret minket, többek között ezért sem nagyon lehet úgy magyar fesztivált szervezni, hogy ne jelenjen meg a zenekar a Nagyszínpad mellett, kérdezvén, hogy mikor pakolhatják fel a technikát, mert lassan kezdenének.

Nagyjából este 10 körül ki is robbannak a színpadra a Worlds On Fire-rel, le is szakad a fej a mélyektől, elkezdődik az edzésprogram, nem nagyon tudnak olyat játszani, amitől ne indulna be az ugrálás. Elővezetnek két új dalt is, mindjárt másodikként jön az Awol, amit már lehetett hallani ilyen-olyan koncertfelvételekről. Energikus, igazi prodidzsáj-energiabomba. A másik a Dogbite, a kicsit hiphoposabb, de brutális dobalappal és mélyekkel megáldott darab, ezer százalék, hogy koncertkedvenc lesz, ha kijön idén az a bizonyos új lemez, amiről ugyebár kiderült, hogy a pletykák ellenére semmi köze sem lesz a dubstephez. Ettől függetlenül a Thundert dubstepben vezetik elő, ahogy azt a mostani turnéjukon szokás.

A közönség végig hálás azért, hogy legyalulják az agyát a legfinomabb mélyekkel, az ülőhelyeken is állnak, még hátul is megy az ugribugri, a küzdőtéren lévő sörpultnál is bőszen bólogatnak a csaposok. Egyetlen baj van csak: valószínűleg a suliban régebben mindenki inkább németes lehetett, mert láthatóan az angollal a nép kb. 90%-a nem ápolt túl közeli barátságot. Szegény Maxim ennek köszönhetően majdnem megszívja, amikor megpróbálja leültetni a közönséget, hogy aztán egyszerre felugorva, újult energiával üvölthessük azt, hogy „Smack My Bitch Up”. Get down! Semmi reakció. GET DOWN! Sokadszorra sincs reakció. GET – THE – FUCK – DOWN! Néhányan leguggolnak. Erre beindul a csordaszellem, és mindenki szépen követi a másikat.

Fotók: Petrány Máté

A közönség nem érti, amit mondanak neki, de legalább embertelenül lelkes. Mondjuk nem nagy csoda, hiszen a Prodigy best offal nem lehet mellé nyúlni: Breathe, Voodoo People, Firestarter, Omen, Poison – ezek a trackek bármelyike instant pogózássá változtathatná az Arany Alkony öregek otthona egyik irodalmi estjét is, még Kautzky Armand is üvöltve szakítaná le magáról az obligát csokornyakkendőt. A rövidke főműsoridőt még három szám követi a visszataps után, a Take Me To The Hospital, az Out of Space és a Their Law. A Stand Up pattogós dobtémáinak ütemére elhagyhatjuk a helyszínt, már megint egy hibátlan Prodigy koncerten estünk túl. Valószínűleg az első és utolsó nem fesztiválos fellépésükön. Mert hogy önmagukban nem vonzzák be az embereket, az most már egészen biztos. De semmi baj, arra is nagyobb téteket mernénk tenni, hogy fogjuk még őket látni a Sziget programfüzetében, nagyon hamarosan.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon