A sztori szerint egy lány már nagyon vágyik a felnőtt létre, de apuci és anyuci is kiröhögi, amikor azon kapják szemük fényét, hogy rúzsozza magát a tükör előtt. A leányzó nyugovóra tér, majd jön a teljes ámokfutás, álmaiban ugyanis egy fura árnyékvilágba csöppen, ahol hamarosan elveszti a fejét, de ezúttal szó szerint, helyette viszont megkapja egy kutyáét. Csókoltatjuk a forgatókönyvírót az ötletért, és ha nem tudnánk, hogy ő nem más, mint Steven Banks, a SpongyaBob sorozat írója, kicsit furán néznénk, de így csak legyintünk, hiszen ő az a kreatív elme, aki teljesen nyilvánvalóan valami nagyon csúnya drogon él. A főhős ezek után menekül, utazik, ismerkedik, sodródik az árral, vagy az árnnyal.

Nagyot téved, aki azt hiszi, hogy a Shadowland szimpla árnyékszínház. Eléggé unalmas is lenne, ha nem történne a színpadon valami más is a kutyafejű tatárok parádézásán kívül. Itt-ott szinte kötelező jelleggel (mégiscsak tánccsapatról beszélünk), egy-egy koreográfia erejéig kilépünk az álomvilágból egy másik, szintén teljesen beteg álomvilágba, ami akkor lesz a férfiszemnek igazán kedves, mikor a táncosokról lekerül szinte minden ruha. Igen, egy szál tangában megy a műsor néhány perc erejéig, amiből kiderül, hogy a kislány szerepére nagyon találóan tényleg a legkisebb mellű nőt választották (szerencsére a többi táncoslány látványa erősen kárpótol mindenkit), illetve előfordulhat, hogy a férfiak testfelépítését elnézve bánatunkban azonnal elgondolkodunk egy egész éves kondibérlet megvásárlásán. Vagy legyen inkább három évre előre…

A Pilobolus kifejezetten jó fej társulat, a visszataps után még lenyomják a méltán híres New York szettjüket, aminek sok eleme kibontva megtalálható az egész estés műsorukban is, illetve egy Budapest-összeállítást, ami egy ponton csak kicsit bajosan jött össze, ugyanis Buda helyett csak a Puda szót adták ki a művészek árnyékai a vászon mögött. Talán a B betű alsó karéja már nem bírta tovább tartani a vizeletét, vagy rájött a szapora, ki tudja. Nem zavaró momentum. A szándék a lényeg.

A Shadowland olyan élményt ad, amit semmi más ezen a bolygón. Elmebeteg árnyjáték-megoldásokat, zseniális tánckoreográfiákat, és olyan „filmzenét”, aminek szinte minden tétele slágeres, azonnal beül a fülekbe, és könyörögni kezdünk egy albumért. Amiért nagyon könyörögni nem kell, hiszen David Poe a műsorhoz készült dalai nagyon is kaphatóak, és a kritikusok szénné dicsérték a lemezt. Ezt így mind összevetve talán már összeállt a kép. Az előadás nagyon rendben van. Egy picit bele lehet feledkezni, el lehet gondolkodni a forgatókönyvíró és a benne szereplők épelméjűségén, totálisan kikapcsol, és elvisz az álmainkba, amelyekben ugyebár mesebeli lények, és akár félmeztelen táncosnők is előfordulhatnak. Akit mindez érdekel, az vasárnapig még bármelyik nap behozhatja a lemaradást.