1969-ben az Opel tanulmányautója lett a frankfurti autószalon sztárja, és a Diplomat alapjára épülő nyolchengeres sportkupé később valóra is vált, még ha nem is Opel néven.
A hatvanas évek gazdasági növekedése hozta magával, hogy az Opelnek három modellje is volt a felsőkategóriában, a Kapitän, az Admiral és a Diplomat. Az utóbbit 1965-ben kupéváltozatban is bemutatták, 4,7-ről 5,3 literesre növelt, 230 lóerőre képes V8-as motorral.
Az amerikai stílusú kupét olyan vevőknek szánták, akik nem sofőrös limuzint keresnek, hanem szívesen ülnek a volán mögé, és a Diplomat Coupé a hatvanas évek derekán
azon kevés autók közé tartozott, amivel teljes kényelemben lehetett 200 km/órás sebességgel utazni.
Az Opelnek azonban nem volt elég nagy a presztízse a Diplomat Coupé sikeréhez, amiből 1967-ig csak 304 példányt gyártottak, közöttük néhány kabriót is. A gyártás kifutása után
egy sokkal izgalmasabb modellen kezdtek dolgozni, ami a Coupé Diplomat rövidítése után a CD nevet kapta.
Az Opel tanulmányautóját 1969-ben lepleztek le a frankfurti autószalonon,
a formatervét az amerikai Charles M. Jordan jegyzi, aki az Opel korábbi sportautóját, a GT-t is alkotta, később a Manta, az Ascona és a Commodore is az ő nevéhez fűződik.
Az üvegszálas anyagból készült karosszéria érdekessége a repülőgépek pilótafülkéjét idéző szélvédő, amit a tetővel együtt kellett előrehajtani a beszálláshoz.
Az áramvonalas formáját a szélcsatornában gyűjtött adatok felhasználásával tervezték, ami újdonságnak számított akkoriban.
A gazdag műszerezettséggel a vezető környezete is a repülőgépekre hasonlított, a kétküllős kormánykerék és a széles pedálok mellett
a fedélzeti telefon is érdekességnek számított, még ha mai szemmel nézve megmosolyogtató is a kagylója a középkonzolon.
A Coupé Diplomat motorja a kupéból származó 5354 köbcentis, 230 lóerős V8-as,
ami háromfokozatú automata sebességváltón keresztül hajtotta a kerekeket. A váltót nem karral, hanem nyomógombokkal kellett kapcsolni, ami szintén jócskán megelőzte a korát.
A koncepcióautó sikerét látva az Opel felkérte az olasz Frua karosszériaépítő műhelyt egy kevésbé futurisztikus változat kidolgozására, és
csak azt kötötték ki, hogy az üvegszálas karosszéria és a Diplomat V8-as motorja maradjon meg a szériaváltozatra.
Az Opelnek azonban nem volt kapacitása a gyártásra, a Frua pedig túl kicsi műhelynek számított ahhoz, hogy akár kisebb sorozatban is elvállalja a munkát. A CD egyébként is ráfizetés lett volna, és
az Opel akkori tulajdonosa, a General Motors sem akart konkurenciát a Corvette-nek.
Erich Bitter korábbi raliversenyző is lenyűgözve nézte az Opel tanulmányautóját,
és mivel nagy fantáziát látott benne, 1971-ben céget alapított a Frua prototípusának gyártására. A kész modellt két évvel később mutatták be a frankfurti szalonon.
A Bitter CD megtartotta az Opel V8-as motorját, és a mindössze 1,29 méter magas formája láttán kevesen gondolták volna, hogy a testes Diplomat alapjára épült.
A 210 km/órára képes túrakocsit az Opel márkakereskedéseiben lehetett megrendelni 58 ezer márkáért, ami egy vagyon volt.
A hetvenes évek eleje és az olajválság nem kedvezett a Bitter sportautójának, amiből a stuttgarti Baur karosszériaépítő segítségével mégis sikerült 395 példányt legyártani 1979-ig, ezzel végül túl is szárnyalta a Diplomat kupéját.
Ez is érdekelhet:
Furcsa ez az Opel Astra, mert igazából egy Signum
Mindjárt feloldjuk az ellentmondást.
