Borzasztóan kontrasztos, amikor a téridőben egyazon pillanatot és pontot foglalja el egy csendes, emissziómentes villanyautó és egy Ikarus-motoros dízel hajó.
A minap Ráckevére kellett mennem, két új elektromos busz és egy hidrogéndrón bemutatójára. Az M0 hídját nem mertem megpróbálni a reggeli idegbajban, az M8-as hídja már túl messze lett volna - na de ott van a kettő között a komp, Adony és Lórév között! Ránéztem a neten, megy-e. Mint kiderül, megy és nem is áll meg soha: napközben még télen is csinál óránként egy-egy fordulót a két part között a hajó.
Hihetetlen, mennyire kőkorszaki dolog 2021-ben egy ilyen magyar komp, pláne, ha történetesen elektromos autóval érkezik átkelésre az ember. Már maga a rendszer precizitása, kiszámíthatósága egy vicc. Annyit lehet tudni előre, hogy igen, a komp jár, de hogy mikor jár, az már jóval bizonytalanabb dolog. Az biztos, hogy minden egész órában elindítják a beszállítást Lórévnél, de a visszaindulás ideje már függ attól, hogy mennyi jármű és utas van, mennyi ideig tart a leszállítás, felállás - illetve hogy jött-e közben keresztben (mármint a Dunán hosszában, csak a kompnak keresztben) egy - vagy több - nagy hajó, aminek meg kellett várni az áthaladását.
És persze semmilyen garancia nincs rá, hogy felfér az ember. Majdnem nem is fértem fel. Amikor reggel tíz előtt pár perccel megérkeztem a partra, állt előttem két full-size, 40 tonnás nyerges billencs és pár kisteherautó meg személyautó. Szerencsére úgy jött ki a tetris, hogy az egyik kamionnak kellett ottmaradnia egy újabb órára én pedig még felfértem a többiek mögé.
Maga a komp egy üres hajótest, deszkafedéssel. (Deszka járófelület - ez is furán hat 2021-ben!) A kompot egy mellé kötött motoros, a Zebegény II tologatja a két part között. Akkor döntöttem el, hogy megírom ezt az amúgy nem különösebben nagy kalandot, amikor a gépésztől megtudtam: Zebegény II-t 1968-ban gyártották.
Amikor utánaolvastam a neten, hogy tényleg egy több mint fél évszázados komp viszi-e a hipermodern villanyautókat át a Dunán, kicsit zavarossá váltak a dolgok. Egy online szaklap szerint ugyanis ez a 15 méter hosszú "Bulcsú típusú átkelőhajó" valójában 1978-ban épült egy régebbi hajó "papírjaira", viszont az még egy 1947-es hajó volt. Ezek után fogadjuk némi egészséges kétkedéssel azt az információt is, hogy a hajó jelenlegi Rába D10-es, soros, hathengeres, 10,35 literes dízelmotorja már a harmadik gépszív a testben egy Csepel és egy MTZ motor után.
Így találkozott hát egymással a viharvert, vén dízel komphajó és a csilivili, vadiúj elektromos divatautó a Dunán, az elektromos mobilitás korának hajnalán. Eldumáltunk a gépésztől azt is, elképzelhető-e, hogy egyszer még villanymotor kerül a hajóba is. Arra jutottunk, hogy egyelőre nem túl valószínű. A kompozáshoz szükséges 300 lóerő körüli teljesítmény könnyen előállítható villanymotorral is, de az akkumulátorok költségét már valószínűleg nem bírná el a vállalkozás. Pláne, hogy az akkuk várható élettartamáról a hajózásban megszokott időtávlatok mellett még mindig közel nem tudunk annyit, ami ahhoz kellene, hogy egy kispénzű magyar cég belevágjon egy ilyen évtizedes megtérülésű beruházásba.
Na de a fene tudja. Meg kell becsülni ezeket a pillanatokat; ki tudja, meddig tart még ez a romantika, ahogy a civilizációnktól lassan búcsúzó belsőégésű technika a hátára kapja a villanykorszak egyik úttörőjét és átsegíti a folyón!