Idén is az Audi Driving Experience keretén belül mutatta be a márka a kínálatának egy részét az újságíróknak. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy összegyűjtenek tíz autót meg húsz újságírót, és aztán utóbbiak próbálgatják az előbbieket, miközben lejutnak a Balatonra és vissza. Jól hangzik, jó is, bár óhatatlan, hogy ilyenkor az ember úgy tekintsen egy Q3-asra, mint a szükséges közjátékra két izgalmasabb Audi között.

Az egyik ilyen izgalmasabb ezúttal az S6-os Audi volt. Az autó, amely úgy oszlatja el az előítéleteket, hogy osztályfőnöki órákon is lehetne példálózni vele, párhuzamba állítva mindenféle más, káros társadalmi előítélettel. Mert ki találna pozitív jelzőt arra, hogy egy négyliteres, V8-as biturbó benzinest – Európában – lecserélnek egy V6-os dízelre? Az autóőrültek biztos nem, és a környezetvédők sem a 350 lóerős dízelekben látják a megváltást.

Erre itt vagyok én, a lehetőség szerint kevés műanyagot használó, a hulladékot szelektíven gyűjtő, komposztáló, otthon minden izzót LED-re cserélő autóőrült, próbálok kötekedni, mert hát milyen dolog már egy dízel S6-os, de nem találok rajta fogást.

Fotelből kommentelgetve is nyilvánvaló, hogy az elektromos kompresszoros, turbós, lágy hibrid rendszer tudhat valamit, a 350 lóerő, a 700 Nm és az öt másodperc körüli gyorsulás pedig elég sportos, és hogy a quattrónak hála biztosan fogja az utat a kocsi – az viszont csak vezetve-utazva érezhető, mennyire nem zavaró, hogy nem benzin ég a hengerekben. Belülről semmi dízelhang nem hallatszik – kívül meg úgyse lesz sok ideje senkinek hallgatózni –, sőt, vérpezsdítő, sportos morgás is előcsalható az autóból, és igaz, hogy ennek egy része a hangszórókból jön, de ezt is csak tudjuk, mert amúgy nem tűnik fel.

Csak az, mennyire lineárisan húz az S6, mennyire finoman vált a nyolcfokozatú automata váltó, és mennyire tökéletesen hozza azt, ami a műfaja: egy kulturált, de igény szerint értelmetlenül dinamikus bizniszlimuzin. A szintén próbált S7-es vagányabb karosszériával ugyanez.

Más vevőkört céloz az SQ2. Az alapját adó Q2-est ismerjük, anno ezt írtam az 1,4-es, 150 lóerős TFSI-ről: „a 150 lóerő, pláne a csodás duplakuplungos automatával könnyedén viszi az autót, néha kicsit túl sok is a nyomaték, nem jut az összes rögtön az aszfaltra.”

Hát, az SQ2-es 300 lóerős. Igaz, az 1,4-essel ellentétben összkerekes, és ha lett volna az eseményen 0-100-as gyorsulási verseny, két tizeddel verte volna az S6-ot, három tizeddel az S7-et. Nem volt, úgyhogy csak a többi közlekedő és a táj maradt le gázadásra. Érdekes műfaj a kicsit megemelt, majd ültetett személyautóké, nem ez a sportautó-készítés tuti receptje, de a nagy teljesítményhez keményített futómű és kormányzás kezelhetővé és élvezetessé teszi az autózást az SQ2-essel.

Persze teljesen értelmetlen 300 lóerő egy ilyen kis crossoverbe, az örömhöz viszont nem szükséges feltétlenül racionalitás, és a sportos kiegészítők sem teszik nevetségessé vagy a komoly Audik paródiájává a kocsit. A Q2-es szerethető, az SQ2-esért nem nehéz rajongni.

Ez is érdekelhet: