A Rolls-Royce Cullinant vezettem, Bentley Bentaygát viszont csak láttam jó néhányszor, mint sok másik ember, aki Budán és a pesti belvárosban is nyitott szemmel jár. Ez alapján alakult ki bennem az a kép, hogy a Cullinan a luxus felsőfoka – hiszen tapasztaltam –, a Bentayga pedig egy kevésbé kifinomult, túlkrómozott, feltűnő és drága óriás SUV – mert ilyennek láttam.

Ú! Hirtelen ezt a betűt találtam a legmegfelelőbbnek az érzésem kifejezésére, amikor megláttam a Bentley Budapest előtt aznapi tesztalanyom. Nem elsősorban a mérete miatt – az inkább szűk területen, hozzá képest apró, amúgy normál méretű autók között tűnik fel, nem egy külvárosi kereskedés szellős parkolójában –, hanem hogy az S változat mennyire más karakter. Ez ugyanis a sportos verzió, amelynek elkészítése nemcsak vevői igény volt, hanem tökéletesen illik a márka több mint százéves idővonalára is, amelyen számos komoly versenyautót is találunk.

Rengeteg eltérés van a luxusautók és a hozzájuk képest olcsó tömeggyártmányok között, de ezt nem a karosszériaszínek emelik ki: a fehér, szürke és sötét fényezések szeretete jelzi, hogy teljesen különböző társadalmi rétegek között is mennyi az azonosság. A tesztautó Candy Red fényezése viszont nemcsak azért remek, mert a golfklub előtt ugyanúgy színesebbé teszi a környezetét, mint a Tesco-parkolóban, hanem azért is, mert nagyon jól mutatnak rajta a Bentayga S jellegzetes, fekete elemei. Ezen krómozás helyett fekete a klasszikusan rácsos hűtőmaszk, a küszöbök, a tükörházak, az első sárvédők szárnyas B betűt formáló kopoltyúi, a fart meghatározó ovális elemek: a lámpák és a kipufogók kerete, sötétebbek maguk a lámpák is.

Az S egyedi lökhárítókat és nagyobb légterelőt kap, de a 22-es felnik egészének sötétre festését már túlzásnak gondolták volna a Bentley-nél, és alighanem igazuk is volt, mert így, fekete-ezüst színben hozzák tökéletesen azt a vagányan, de nagyon igényesen sportos hangulatot, amit az egész autó sugároz. Ez váltotta ki belőlem az úzást.

Tudjuk, de nem látjuk és nem érezzük, hogy ez az autó közeli műszaki rokonságban van a messze nem ciki, ám azért nem ebbe a kategóriába tartozó Audi Q7-Q8-cal, vagy akár a szintén jól sikerült, de nevében is népautó Volkswagen Touareggel is. Ilyen alapon azon is problémázhatunk, hogy Bentley-ről sem „a legendás szabadidő-autó gyár” kifejezés jut eszünkbe, ez viszont pont egy SUV – a vevők és a cég legnagyobb örömére, mert ez lett a sláger-Bentley, ebből a típusból adtak el a legtöbbet. A normál tengelytávú Bentayga – S-ből csak ilyen létezik – egyébként csak néhány centivel nagyobb a Q7-es Audinál, amire valószínűleg kevesen fogadnának, mert a megjelenése miatt valahogy lényegesen nagyobbnak látszik.

Aki a beltérben is Volkswagen-csoportos részleteket keres, inkább szálljon ki, és engedje át a helyét valaki olyannak, aki értékeli a mutatós órát a műszerfal közepén, a tolattyúkkal szabályozható szellőzést, a rengeteg bőrt – a bőrt itt nem kell idézőjelbe tenni, ezen a szinten csak bikák tökéletes minőségű, valódi bőréről lehet szó –, a piros-fekete színösszeállítást, az Alcantarát és a sok kevlárfelületet, ami talán meglepő módon mégis remekül illik az összképhez, nincs az az ódon kastélyhangulat, ami amúgy egy patinás angol autótól nem állna távol, ettől a kocsitól viszont igen. Kívül nem találunk krómot, belül viszont igen, épp annyit, hogy az ne csicsásítson, hanem tényleg díszítsen és fokozza a prémiumérzést.

A Bentayga műszerfala alapján kijelenthetjük, a jól szituált vezetőket nem illik arra kényszeríteni, hogy monitort tapogatva kelljen beállítaniuk az ideális hőmérsékletet vagy felhangosítaniuk a hifit, menülabirintusban bolyongjanak valamilyen alapfunkciót keresve, egy fura kapcsolót billentgetve vagy tekergetve váltsanak – jó érzés volt szembesülni vele, hogy én is ilyen vezető vagyok (mínusz jól szituáltság). Nem gombrengeteggel demonstrálják, mennyi mindent lehet állítani a Bentley-ben, vagy hogy ebben a kategóriában nemcsak szoftverre, hanem gombokra is van elég pénz – épp csak annyi és ott van, amennyi és ahol kell annak kifejezéséhez, hogy ebben az autóban fontos az igényeink kiszolgálása. Nem kell inas a rendszerek kezeléséhez, elég, ha nincsenek felesleges nehezítések.

A startgomb nem tizenkét, csak nyolchengeres benzinmotort kelt életre. A négyliteres, biturbó V8-as 550 lóerős, ami egy ekkora, közel két és fél tonnás testhez is elég, de talán fontosabb érték a kétezres fordulattól elérhető 770 Nm nyomaték. Éppen elegendő – szokták mondani a konkurens Rolls-Royce-ok menetteljesítményeire, mivel azonban ez egy Bentley, kevésbé kell szerénynek lenni, nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez az elegendőnél sokkal erősebb autó, amelynek a kiemelkedő képességei nem a helyváltoztatáshoz, hanem a presztízshez szükségesek.

A legnagyobb luxus a tér és a csend. A térkínálat adott, elöl és hátul is van bőséggel, a közel ötszáz literes csomagtartó is elég – aligha szoktak a bentaygások téliszalámit és diszkontban megvásárolt italokat nagy, füles szatyrokban szállítani, hogy ne kelljen útközben drágább vendéglátóhelyeken táplálkozniuk. A hangszigetelés viszont összetettebb kérdés. A gördülési és szélzajt ki kell zárni, ez nyilvánvaló, egy sportos márka adott típuson belüli sportosabb változatában viszont egy szép orgánumú motorhang fokozza az élményt, ha az csak beszűrődik, de nem üvölt. A Bentley mérnökei pontosan így hangolták. Sportmódban intenzívebb, ám soha, egy pillanatig sem feledteti, hogy ez egy nemes telivér, nem a falu bikája.

Minőséget sugárzó utastérben, bőrfotelben ülni, a gyönyörűen szóló Naim hifi húsz hangszórójából áradó zenét és a V8-at hallgatni, közben az autót terelgetni élmény, csak a „vezetési élmény” kifejezésről nem ez jut eszünkbe. A luxus elvárásom volt a Bentley Bentayga S felé – ebben is pont olyan vagyok, mint a Bentley-vásárlók, úgy látszik, nem csak az unalmas karosszériaszínek szeretete köt össze társadalmi osztályokat –, arra viszont nem számítottam, hogy klasszikus értelemben is jó vezetni. Hiába szól ez ellen a mérete és a tömege, az egyenként is kiváló rendszerek összhangjának köszönhetően ezt is nyújtja az autó.

Meglepően könnyen és pontosan irányítható a több mint tíz négyzetméter területű SUV, a légrugós futómű, az állandó négykerék-meghajtás és az aktív kanyarstabilizátor érzetre végtelen kényelmet és biztonságot ad – a fizikai határok persze szabnának határokat, addig viszont egy bentaygás nem fog eljutni –, a nyolcfokozatú automata váltó működése észrevétlen. Rácsodálkozunk, hogy bármerre járunk, felújított utakat találunk, aztán rájövünk, hogy szó sincs erről, csak az úthibák kellemetlen hatásait kirekeszti az autó, amellyel még kanyarogni is öröm, pedig azt gondolnánk, ez nem pénz-, hanem méterek és kilogrammok kérdése. Az új szabály: ha mindháromból sok van, akkor az utóbbi kettőt is kompenzálható.

Az Operába bentaygázni akkor sem célszerű, ha biztosak vagyunk benne, hogy aznap este nemcsak büfé, hanem zenészek is lesznek – egyszerűen szűk neki a hagyományos városszerkezet. De most már megértem, ha valaki hosszabb utakra, vidéki birtokra, lovardába stb. egy Bentayga S-sel szeretne eljutni, mert stílust, történelmet, kényelmet és vezetési élményt is kap – a tesztautó esetén úgy 130 millió forintért.

(Fotók: Kőrösi Tamás)