A Cadillac nem tanult a korábbi hibájából, és a nyolcvanas években ismét túl magasra tette a mércét. A Mercedes SL riválisának szánt Allanté az Atlanti-óceánt átszelő gyártósoron készült, gondolhatod, hogy miért nem lett siker belőle.
Az autógyártás során praktikus, ha a karosszériát valahol az összeszerelő gyártósor közelében készítik, de legalábbis nem túl messze. Az Audi TT győri összeszereléséhez például kezdetben a németországi gyárból érkeztek a karosszériák, amíg fel nem épült a saját présüzem. Olyat azonban nem véletlenül lehet alig hallani, hogy egy autó gyártása az Atlanti-óceán egyik felén kezdődjön, és a másik felén fejeződjön be, nem hangzik túlságosan költséghatékonynak. A Cadillac mégis ezzel a módszerrel próbálkozott a nyolcvanas években az Allanté névre keresztelt kabrióval, amit a Jaguar XJS és a Mercedes-Benz SL ellenfelének szántak.
Nem tanultak a hibájukból
A Cadillac tanulhatott volna a korábbi hibájából, hiszen az ötvenes években éppen ezzel a gyártási folyamattal próbálkoztak. Az ’59-es Eldorado Brougham karosszériáját az Egyesült Államokból küldött alvázra kézzel szerelték össze a Pininfarina torinói üzemében, majd miután végeztek vele, a befejezésre visszaküldték az Egyesült Államokba. A történelem utolsó kézzel összeszerelt Cadillacje nem lett túlságosan nagy siker, ugyanis háromszor annyiba került, mint az amerikai gyárban készült alapmodell. Az időközben felmerült minőségi problémák sem segítettek abban, hogy kétszáznál többet adjanak el belőle.
Olasz stílus, amerikai dinamika
A történelmi fiaskó után a General Motors mégis úgy döntött, hogy a nyolcvanas években készülő új kabriójának nemcsak a tervezésével, de a karosszériájának gyártásával is a Pininfarina stúdióját bízza meg. Az Allanté nevét az akkoriban csúcstechnikának tartott számítógéppel generálták, és ezerhétszáz lehetséges variációból választották ki. A műszaki alapokat az elsőkerék-hajtású Eldorado adta, de attól szinte minden részletében eltért az Allanté. A Pininfarina által készített formaterve karcsú és letisztult lett, merőben eltért a korabeli amerikai autók szokásos stílusától, de az arányainak nem tett jót a konstrukció rövid tengelytávja.
Az Allanté motorja egy 4,1 literes alumínium V8-as volt, ami csupán 170 lóerős teljesítményt adott le, a négyfokozatú automata váltójával kimérten gyorsult, tíz másodperc alatt érte el a százas tempót. Az útfekvésével nem volt gond, de az ereje messze nem vette fel a versenyt az európai riválisokéval. Erre már a fejlesztés során fény derült, amikor a Pininfarina a prototípust a tesztpályán is összevetette az ellenfelekkel, mint a Mercedes-Benz SL és a Porsche 928, de úgy gondolták, hogy az amerikai vezetési stílushoz ez a teljesítmény megfelelő lesz, ezért inkább nem feszegették ezt a kérdést az amerikai partner előtt.
A világ leghosszabb gyártósora
A legnagyobb baj az autóval nem is a mérsékelt teljesítménye, hanem a nagyravágyó gyártási folyamata volt. A General Motors a hangzatos Allanté Airbridge névre keresztelte, ami tulajdonképpen a világ leghosszabb gyártósorát jelentette. A karosszériákat a Pininfarina szerelte össze és fényezte le, majd a félkész autókat három speciálisan átalakított Boeing 747-essel szállították Detroitba, ahol a Cadillac beszerelte a motort, a sebességváltót és a felfüggesztést, végül készre szerelte az autót. A repülőgépre egyszerre csak 56 autó fért fel, ezért ugyan gyorsan átszelték az óceánt, költséghatékonynak egyáltalán nem lehetett nevezni a módszert.
A Pininfarina sem sejtette, hogy repülőgéppel fogják szállítani a karosszériákat, amihez még a torinói repteret is át kellett alakítani. Az olasz manufaktúránál úgy szokták meg, hogy hajóval viszik a karosszériákat a tengerentúlra, ezért ugyan húsz-harminc napig is tarthat az utazás, de egyszerre akár ezer autót is felpakolhatnak. 1986-ban, a bemutató előtt ráadásul kiderült, hogy a vászontető hajlamos a beázásra, és bár az olaszok elhalasztották volna a piaci bevezetést, az amerikaiak ragaszkodtak az ütemezéshez. A probléma megoldása további jelentős összegeket emésztett fel, és jelentősen megtépázta az Allanté hírnevét.
Az utolsó évjárata a legjobb
Hamarosan kiderült, hogy a Bosch által szállított blokkolásgátlóval és a Bose hifijével is akadtak bajok, de a Cadillac nem adta fel, a lassú eladások ellenére folyamatosan tökéletesítette az autót. A 4,1 literes motort előbb 204 lóerősre izmosították, majd a General Motors új 4,5 literes V8-as Northstar-motorjára cserélték, a 285 lóerős teljesítménye végre meggyőzőnek bizonyult. Az átdolgozott futóművel és fékekkel, az elektronikusan vezérelt lengéscsillapítókkal, az erősebb motorhoz szükséges kipörgésgátlóval és számtalan további apró fejlesztéssel az Allanté későbbi, kilencvenes évekbeli évjáratai számítanak jobb vételnek.
A pályafutása végére az Allanté egészen jó minőségű autó lett, de a folyamatos fejlesztések ellenére sem tudta tartani a lépést a még nagyobb lépésekkel fejlődő Mercedes SL-lel. A Cadillac az utolsó, 1993-as évben adta el a legtöbb, 4670 példányt, de az összesen valaha készült 21 ezer autó messze elmaradt az eredetileg tervezettől.
A kacifántos módszerekkel gyártott Allanté ritka, de nem túl drága veterán, ami érdekes lehet a különlegességeket keresőknek.
A Cadillac később még egyszer nekifutott a kétüléses roadster kategóriájának, ezúttal a Pininfarina és a repülőgépes gyártósor nélkül, de a 2003-ban bemutatott XLR-ből még kevesebb, csak 15 ezer talált gazdára.
Ez is érdekelhet: