Ha Mazdát kell vezetni, az nálunk mindig piros betűs ünnep a naptárban. A mostani apropó a megújult Mazda6, és egy olyan ország, ami nem volt rajta a térképünkön.
Néhány éve a genfi autószalonon azt mesélte nekem a BMW egyik európai csúcsvezetője, hogy az autógyártók legnagyobb ellensége a technológiai trendek gyors változása, amivel csak döcögősen tudnak lépést tartani a szokásos hat-hét éves megújulások miatt. Követendő példaként a mobilcégeket hozta fel, amelyek sokkal ügyesebben és gyorsabban reagálnak a piaci újdonságokra, olyan megoldásokat adva nekünk, amikről fogalmunk sem volt, hogy egyáltalán akartuk is valaha.
Jó hírünk van: a Mazda a frissítésekkel már belépett az elitligába,
hat éven belül második ráncfelvarrását kapja a Mazda6.
És a fenébe is, megint fantasztikusan bántak a dizájnerek a középkategória legizgalmasabb autójával.
Kívül most kevesebb feladatuk volt, épp csak a hűtőrács rostélyát és körülötte a krómszegélyt rajzolták újra. Valamint az új színek között
megjelent a Soul red crystal, ami attól olyan vagány, hogy a fényezéshez apró alumíniumszemcséket kevernek,
és speciális technikával viszik fel a végső réteget. Ez olyan izgalmassá teszi a vörös színt, hogy fényviszonytól függően mindig más árnyalatban látjuk az autót.
Azt az autót, amire még hat évvel a születése után is komoly elismeréssel tekintünk. A kombi és a szedán közül nekem mindenképpen az előbbi kéne, még akkor is, ha tudom, hogy majdnem tíz centivel kisebb a hossza és a tengelytávja. Talán ennél az autónál működik a legjobban a sportkombi kifejezés,
látva az autót, egyből megszáll a szabadidős életérzés, bicajokkal és szörfdeszkával akarom megpakolni, és menni akarok vele a vakvilágba.
Még mindig azoknak gyárt autót a Mazda, akik az életet élvezni akarják, nem pedig csak túllenni rajta.
Nem a centiméterekkel vagy a lóerőkkel vesz le a lábadról, hanem azzal a finomsággal, amit sugároz magából. Áthangolták a futóművet: nem lehet azt mondani, hogy kényelmesebb vagy keményebb lenne, egyszerűen más. Jobb a visszajelzés az útról,
azt érzed, hogy a kezedben van az irányítás, nem az elektronikák és vezérlőszoftverek uralják a mentet, hanem az agyad, a karod és a lábad.
Minek ide dízel, ha ilyen pazar benzinmotorjai vannak a Mazdának?
A 2,5 literes négyhengeres, 194 lóerős motor az új kedvenc, amit megint csak a finomság oldaláról lehet megközelíteni. Teljesítménye nem kirobbanó, igazi hosszú távú utazóbajnok, nekem a kilenc liter körüli átlagfogyasztás is teljesen megfelel. A 2.0 literes benzinmotor 165, a 2,2-es dízel 184 lóerővel járul hozzá a jóléthez.
A csúcsfelszereltségű változat beltere levesz a lábamról.
A modern és a minimalizmus kéz a kézben járva hagyta ott a lábnyomát minden apró részleten (az év képzavara a Playeren!). A japán gyártókat simán lenyomja, és néhány európai prémiumterméket is megközelít az a precizitás és finomság, ami a Mazda belterét jellemzi. Azt mondják, ez tudatos építkezés eredménye,
komoly célkitűzés a Mazdánál, hogy a kapcsolók tekerése vagy a műanyagok érintése megfelelő rezdüléseket keltsen az agyban.
De ugyanígy komoly pénzt költenek a digitális dizájnra is, ami jól szembetűnik az újratervezett műszerfalon.
Az átalakított ajtókra selyemfényű króm került, a középkonzol japán sen fa borítást kap (a Takumi plus kivitelnél).
Ez nem számít nagyon különleges fafajtának Japánban, egyszerű ácsdeszkaként funkcionál, mégis olyan harmóniát visz a beltérbe, amit csak szeretni lehet.
Aztán itt van még a szélvédőre vetített head-up display (ez is minőségi ugrás a korábbi, lapra vetített verzióhoz képest), és a 360 fokos kamera is az újdonságok közé tartozik, akárcsak az, hogy a fedélzeti rendszer végre Apple Carplay- és Android Auto- támogatást kapott (ráadásul nem is olyan sok pénzért a korábbi Mazda6-os és 3-asok rendszere is felokosítható utólag).
Rossz hír, hogy a középső kijelző mérete és felbontása nem tartozik az élbolyhoz, de reméljük, a következő megújulás már ezen is segít.
Kedvenc felszerelési tárgyunk az új, barna bőrkárpitozású vezetőülés, ami szellőztethető, és baromi kényelmes.
Még akkor is, ha hosszú órákon keresztül autókázunk Montenegróban, ahol az utakon hatvanas tempó az átlag, és a hajtűkanyarokban mindig váratlanul és valószerűtlen sebességgel érkeznek szembe.
Montenegró egyébként nemcsak végeláthatatlan szerpentinekkel rendelkezik, hanem menő tengerpartot is dobott nekik a természet.
Az öblök és hegyek szépsége is páratlan, egyik felét mintha Svájc, másik felét mintha Olaszország ihlette volna. Megéri megnézni.
Ez is érdekelhet:
A lehetséges jövők egyikében jártunk a Mercedes F-Cell-lel - Roadster
Kipróbáltuk a Mercedes-Benz üzemanyagcellás SUV-jét, amelynek most indul a sorozatgyártása. Mit ad nekünk a hidrogéntöltés, és milyen érzés 700 bar nyomású tartályokon ülni?
(A szerzői fotói. kivéve persze a head-up displayest.)