Méhes Károly ezzel a száz évet felölelő könyvvel tulajdonképpen megírta az autóversenyzés csúcsának történetét magyar szemszögből.
Szívemre tett kézzel, Forma–1-rajongóként azt kell, hogy mondjam, hogy ha Méhes Károly könyve, a Száguldó magyarok elolvasása előtt megkérdezték volna, hogy mi jut eszembe arról, hogy magyar pilóták a Grand Prix-k történetében, akkor Baumgartner Zsolt 2004-es egypontos szezonja mellett még az derengett volna, hogy a Horthy-korszakban megrendezett első Magyar Nagydíjon mintha lett volna egy magyar induló is. Közben meg vannak azért még itt dolgok.
Méhes Károly azzal a merész tervvel készített egy könyvet, hogy úgy meséli el a Forma–1 történelmét, hogy annak négy főszereplője négy magyar versenyző lesz.
Az első fejezetet az a Szisz Ferenc (nyitóképünkön) kapta, akinek hiába van szobra a Hungaroring mellett, legtöbben a nevét sem ismerik. Pedig a századfordulón a Renault párizsi műhelyéig jutó szeghalmi gépész, először szerelőként kísérte a Renault-testvéreket az autóversenyekre, majd Marcel Renault halála után a gyár egyik pilótája lett. Végül ő nyerte meg az első Grand Prix-t 1906-ban, ami szó szerint nagydíj volt, ugyanis 45 ezer frankot kapott a győztes. Ez mai pénzen olyan 250 millió forint.
Szisz kapcsán egyébként a sok izgalmas sztori mellett a legmeglepőbb talán annak a részletezése, hogy már akkor milyen fontos volt a gumik keménysége és a kerékcserék gyorsasága. Konkrétan Szisz azzal tudott kiemelkedni, hogy erre az aspektusra kiemelt figyelmet fordított. Ő abszolút topversenyző volt, a győzelme nem egyszeri eset volt, 1907-ben GP-ezüstöt szerzett.
A könyv második fejezete Hartmann László története. Ő a budai hegyiversenyeken szerzett magának ismertséget a húszas-harmincas évek fordulóján, már ekkor többen ismerték, mint Sziszt a maga korában. A harmincas években csomó Grand Prix-n részt vett először Bugatti, majd Maserati autójával, de magánindulóként csak akkor volt esélye a dobogóért menni, ha a Mercedes, az Auto Union és az Alfa Romeo gyári versenyzői kiestek vagy nem indultak.
A mai Forma–1 pilóták közül talán Sergio Pérezhez lehetne hasonlítani a jelentőségét, a korszakot nem ő határozta meg, de abszolút jegyzett név volt. Itthon meg államilag kitüntetett hős.
Hartmann portréjában kapjuk az első nagyobb kitérőt az első magyar Grand Prix kapcsán, amit a kor fontos versenyzőinek részvételével a Népligetben rendeztek meg 1936-ban. Talán az ezen való részvétele volt a magyar autóversenyzés történetének legfontosabb pillanata az ötven évvel későbbi, 1986-ban megrendezett első Forma–1-es versenyünk mellett. Hartmannt 1937-ben a világ 13. legjobb versenyzőjeként rangsorolták, 1938-ban azonban a későbbi Forma–1-bajnok Farinával a Tripoli Nagydíjon csatázva kisodródott, pálmafának csapódott, majd a kórházban meghalt.
Aztán jött ugye a háború, majd 1950-re megszerveződött a Forma–1, amitől Magyarország a történelmi helyzete miatt sokáig jó távol maradt.
A harmadik fejezetet névleg a tragikus sorsú Kesjár Csaba kapta, de ez az epizód fele-fele arányban az első Magyar Nagydíj történetét is feldolgozza. Két kritikát lehet felróni Méhes könyvének, amiből az egyik a szerkesztés aránytalansága. Kesjár Csaba sztorijának a megértéséhez, valóban szükséges háttér a Hungaroring megépülése. Hiszen főleg a Magyar Nagydíj megvalósulása, valamint az azt övező láz, nem pedig Kesjár Csaba tényleges teljesítménye volt az oka, hogy egy ország reménykedett abban, hogy a személyében végre lehet egy F1-pilótánk.
Viszont, hogy első Magyar Nagydíj főorvosát miért kellett itt idézni az előkészületekről, az már számomra nagyon úgy érződött, hogy egy másik könyv témája kéne, hogy legyen. Ahogy az sem tett jót ennek a fejezetnek, hogy Hartmannhoz és főleg Sziszhez képest Kesjár esetében a sokkal több korabeli forrást és még ma is megszólaltatható embert kellett kezelnie az idézetek terén. Sokszor feleslegesen terjengősnek hatnak ezek. De persze, hol legyenek meg, ha nem itt. Elférnek végül is. Több legyen, mint kevesebb.
Kesjár Csaba amúgy a német Forma–3-ig jutott, ahol bár szerették, de túl sok pontot nem gyűjtött. Hogy három kört mehetett egy Forma–1-es autóval, az is inkább a Magyar Nagydíjnak köszönhető. Grand Prix-versenyző a többiekkel ellentétben nem lett az 1988-as halála miatt, de mindent elmond a korabeli népszerűségéről, hogy egyszer Dévényi Tibor elintézte neki, hogy fél Pestet lezáratva, padlógázzal hozhassa be a reptérről a városba a C. C. Catch együttes énekesnőjét.
A negyedik zárófejezet pedig Baumgartner Zsolté, azaz hát ahogy Kesjár Csaba mellett Bernie Ecclestone és a Hungaroring is főszereplőkké nőttek, úgy itt Frank Tamás neve szerepelhetne mellette a fejezetcímben. Ő volt ugyanis az, aki Bernie Ecclestone támogatásával elintézte, hogy magyar versenyző először a hivatalos Forma–1-szabadedzésen is részt vehessen a Jordan színeiben. Innen pedig már csak Ralph Firman balesete kellett ahhoz, hogy Baumgartner személyében meglegyen az első magyar pilóta, aki Forma–1-es versenyen indul, ráadásul pont a Hungaroringen. Ez az utolsó fejezet megint jobb ritmusú lett.
Szuper az is, hogy korabeli internetes kommentek is helyet kaptak, talán ezek mutatják meg legjobban, hogy milyen megosztott volt a közvélemény abban, hogy vajon érdemes-e támogatnunk milliárdokkal egy pilótát azért, hogy egy évet körözgessen a mezőny végén egy Minardiban.
A leginkább a Kesjár-fejezetnél tapasztalható aránytalanság mellett még annyit azért a mérleg negatív oldalára kell tenni, hogy Méhes csomószor fölöslegesen előre tolja a személyes élményeit, amiket ugyan tényleg sokszor a versenyzők és szereplők közelében élt meg, de számomra sokkal kevésbé voltak informatívak és érdekesek ezek, mint a négy versenyző tényleges sztorija.
Ezeket az apróságokat leszámítva azonban tényleg egy klassz könyv lett a Száguldó magyarok. És a legtöbb esetben azért nem gond, hogy a "Legendás pilótatörténetek" alcímet tágabban kezeli, mert összességében most tényleg megkaptuk a kis magyar Grand Prix-történelmet egy könyvbe összegyűjtve. Ajánlós.
- Méhes Károly: Száguldó magyarok (Legendás pilótatörténetek)
- 343 oldal
- 2019, Athenaeum
(Fotók: Getty Images)