A nyolcvanas évek közepén még bizonyítaniuk kellett a japán gyártóknak, és a Nissannál nem is tehették volna jobban, mint ezzel az elegáns limuzinkoncepcióval, amiben a jövő csúcstechnikája dolgozott.
A nyolcvanas évekre a japán autógyártók az amerikai piacot már meghódították a takarékos és megbízható modelljeikkel, de az európai kontinensen még bőven volt hová fejlődniük az eladások terén, ezért igyekeztek bizonyítani, mire is képesek. A Nissannál 1984-ben határozták el, hogy egy olyan koncepciót terveznek, ami a szedánok jövőjét mutatja meg.
A CUE-X névre keresztelt tanulmányautó első pillantásra nem tűnik különlegesnek, pedig
a tiszta vonalvezetése alatti műszaki tartalom már a 21. század technikáját vetítette előre,
több olyan extrával, ami a mai modern autókban talán természetesnek tűnik, de több mint harminc éve, a nyolcvanas évek derekán még űrtechnikának számított.
A prototípust a tokiói autószalonon leplezték le 1985-ben, és a 4,85 méter hosszú, de mindössze 1,3 méter magas limuzin lenyűgözte a közönséget.
A formatervezők ugyanis megtartották a nyolcvanas évekre olyannyira jellemző klasszikus „háromdobozos” lépcsőshátú formát, de addig finomították, amíg minden korábbinál áramvonalasabb lett.
A letisztult karosszéria Cw értéke az elektromosan állítható légterelőkkel és a burkolt padlólemezzel 0,24-re csökkent,
ami még a mai szériamodellek között is jónak számít. A Nissannál egy igazi kortalan formát alkottak, még mielőtt beköszöntött volna a kilencvenes évek divatja a végletekig lekerekített, szappanformájú modellekkel.
A CUE-X-ben mégsem a formája a lényeg, hanem a lemezek alatt dolgozó technika, amivel a Nissan tényleg a jövőt jósolta meg.
A korabeli divat szerint szögletes műszerfalra digitális műszeregység és LCD érintőképernyő került navigációs rendszerrel, a funkciókat a kormánykeréken lévő kapcsolókkal lehetett kezelni. Még beépített telefon is volt az autóban!
A kényelmes fotelekkel szerelt utasteret többrészes üvegtető világította meg,
amelynek az üvegét gombnyomásra, elektrokromatikusan lehetett elsötétíteni, ez a technika még ma is csak a luxusautók kiváltságának számít. A CUE-X-en ráadásul már LED-es volt az oldalsó irányjelző és a hátsó lámpa, pedig ez a technika akkor még egyáltalán nem terjedt el.
A lemezek alatt igazi csúcstechnika dolgozott, ami a mai autókban talán már megszokottnak számít, de a nyolcvanas évek közepén még egyáltalán nem volt elterjedt. A drive-by-wire kormánymű, az elektronikusan vezérelt automatikus sebességváltó,
az állítható magasságú légrugózás, valamint a hátsókerék-kormányzás tette igazán érdekessé a Nissan koncepcióját.
Az autóban lévő különböző szenzoroktól érkező adatok, mint a sebesség, a kormányállás, a fékerő, a gázpedál állása, a sebességfokozat és a futómű magassága
mind egy központi számítógépbe futottak be, amely kiszámította a légrugózás csillapításának optimális mértékét.
Pontosan úgy, mint a Citroën XM-ben, amely csak évekkel később jelent meg.
A legérdekesebb extra kétségkívül a távolságtartó tempomat volt,
amely csak az utóbbi időben terjedt el a hétköznapi autókon, a nyolcvanas évek közepén pedig kisebbfajta csodának számíthatott. Az autó orrán lévő lézeres érzékelővel mérte fel a távolságot az előtte haladó autó mögött, és automatikusan tartotta a távot, ezt a rendszert is a kormánykerékről lehetett kezelni.
A CUE-X hajtásláncát sem aprózta el a Nissan, hiszen a kecses limuzint egy fantasztikus
3 literes biturbó V6-os benzinmotor hajtotta több mint 300 lóerős teljesítménnyel és 400 Nm nyomatékkal,
amivel a végsebessége meghaladta a 250 km/órát. A prototípus közvetlenül nem került gyártásba, de a benne lévő technika idővel valóra vált, és a CUE-X is hozzájárult ahhoz, hogy a japánokat hamarosan a legfejlettebb autógyártók között tartsuk számon.
