A hosszú úton kiderült: nem baj, ha egy családi kocsi semmiben sem a legjobb, az is elég, ha mindenben elég jó. Pláne, ha még szép is és az ára sem elszállt.
Már három éve terveztük ezt a kalandot, de a pandémia miatt egészen az idei őszi szünetig csúszott a dolog. Most viszont végre összejött: a Rácz család beült egy autóba és elment Rómába, hogy a gyerekek saját szemükkel lássák, ténylegesen léteznek azok a dolgok, amikről történelemből és mindenféle művészeti tárgyakból tanultak. Az olasz túrához mindenképpen olasz tesztautót akartam szervezni, így összekötve a kellemeset egy kis szakmailag hasznossal. A Fiat/Alfa aktuális tesztflottájából a friss modellek közül egyértelmű volt a választás: a Tipo enyhén szabadidősre vett dizájnú verziója, a Tipo Cross.
A Fiat Tipo a mai újautó-kínálat egyik legjobb ár-érték-arányú kocsija. Az elszállt autóárak ismeretében hihetetlen, hogy az ötajtós és a szedán Tipo induló ára még mindig ötössel kezdődik. A divatosabb, formásabb, enyhe terepes optikai tuningos Cross változat már nem ennyire olcsó, ennél a verziónál 7,36 millióról indul az árlista - de ez még mindig egymillióval a Golf nyitóára alatt van. Saját pénzből vevős családi autónak tehát a Tipo nagyon jó választásnak tűnik. Már csak az a kérdés, hogy
van-e a Tipo annyira jó, mint amennyire olcsó. Háromezer kilométerem volt arra, hogy választ találjak a kérdésre.
A túra ígéretesen indult. A teljesen átlagos méretű, 4,4 méternél rövidebb kompakt kocsi 440 literes csomagtartóját megraktuk egy hétre elég holmival, majd beültünk négyen, és kiderült, hogy elférünk! Óriási piros pont a kocsinak, hogy a raktér fenéklapja alatt valahogy még egy teljesértékű pótkeréknek is sikerült helyet szorítani. (A legutóbbi családi körtúránkról pár éve Görögországból azzal a hatalmas mákkal jöttük vissza egy divatos mai szokás szerint pótkerék nélküli tesztautóval, hogy csak a szerb-magyar határ előtt száz méterrel kaptunk egy oldalfal-kihasadásos defektet, amin a defektjavító szett nem tudott segíteni. Ha ez Albániában történik mondjuk szombat éjszaka, lett volna pár érdekes óránk, amíg megoldjuk a gebaszt.)
Nemhogy elfértünk, kifejezetten kényelmesen ült mindenki a helyén. Lábtér-fejtér van bőséggel, rakodóhelyek is akadnak és két USB-konnektort is találtunk a mobiloknak. Na, akkor induljunk, írjuk be a naviba, hogy Velence. Hopp: navi nincs. A műszerfal közepén trónoló hétcollos érintőképernyő menüje csak 150 ezres felárral egészíthető ki TomTom navival. Baj ez? 2021-ben nem igazán: mi is választhattunk, hogy melyik telefonról navigáljunk a négy közül az úton.
Induljunk: fordítsuk el a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóban. El kellett, mert a kulcsnélküli nyitás-indítás 60 ezres extrája sem volt meg a kocsiban. Még egy dolog, ami jópofa, de ha saját pénzből nem kell kifizetni, azzal azért együtt lehet élni. És akkor nézzük, elég-e az egyliteres, háromhengeres, száz lóerős benzines alapmotor a Tipo Cross 1335 kilójához.
Nem sok, de elég. A 12,2 másodperces 0-100, a 183 km/h végsebesség tök oké egy hétköznapi családi kocsinál. A Tipo a sztrádatempót gyorsan elérte és kényelmesen tartotta, országúton a normál haladáshoz, alkalmankénti előzésekhez teljesen teleülve, telepakolva is volt elég ereje. Lehetne erősebb, de igazából nincs rá szükség, hogy az legyen. Egy hatodik fokozat viszont jól jött volna. Az ötös váltóval 130-nál 3000 körül forog a motor a sztrádán, ami nem tűnik szükségszerűnek, lehetne egy hosszabb végáttétel a hajtásláncban. A fogyasztás így is elfogadhatóan alakult.
Az autópálya-szakaszokon kívül 6-6,5, a sztrádán 6,5-7 liter körül evett a kocsi, a végső átlagra 6,7 litert számoltam. Nem rossz, de a konkurenciánál a másfélszer nagyobb és erősebb négyhengeres turbómotorok simán fogyasztanak kevesebbet pár decivel, akár kombikarosszériával és automata váltóval is. Az ötven literes tank így jó hétszáz kilométerre elég. Újabb piros pont a Fiatnak: amikor viszont tankolásra kerül a sor, elég csak a fedelet kinyitni, tanksapkával nem kell bajlódni: a Fordokhoz hasonlóan itt is csak egy gumisapka zár rá a rugós fedeles töltőnyílásra.
A Tipo Cross a klasszikus vezetési élményből nem sokat ad. Futóműve egyszerű, kormányzása túlkönnyített, az Euro-6-nak való megfelelés minden játékosságot kiölt a motorból, a váltó kapcsolási érzete műanyagos, nyúlós. Az ergonómia sem tökéletes, a váltókar valahogy túlságosan hátra került, a kormány nagy, az üléspozíció kissé magas. Mindezt kompenzálja viszont a kiváló utazási élmény, olyan komfortszint, amit egyáltalán nem vártam el ettől a félig-meddig budgetmodelltől.
A kabin autópályán (is) elképesztően csendes, 130-nál simán tudnak normál hangerővel beszélgetni a bennülők. Az alapáras hathangszórós audiorendszer hangminősége meglepően jó, a konnektivitás pedig több mobillal is hibátlanul működött, hol erről, hol arról a telefonról hallgattuk a zenét az úton. A Fiat átvett egy nagyon praktikus megoldást a konszerntárs Chryslertől: a kormány küllőinek hátuljára mutató- és középső ujjal könnyen kezelhető gombok kerültek a halkítás-hangosítás és az állomásváltás illetve műsorszám-léptetés könnyű kezelésére.
A klímakomforttal sincs baj, a fűtés a kis benzinmotorral is hatékony volt még a csípős reggeleken is, huzatra senki nem panaszkodott. A világítás is jól vizsgázott. A Tipóban kézzel, műszerfali gombokkal állítható magasságú, viszont már automata fényváltó kapcsolóval kiegészített fényszórók vannak.
A fényerő remek, a terheléstől függően a beállítás jól szabályozható, a reflektorkapcsolgatás ügyesen, a szembejövők elvakítása nélkül működött.
Az elektronikus vezetéstámogatás hatalmas szuperképessége a Tipónál, hogy ezeket a ma még minden autóban megbízhatatlan, sokszor idegesítő cuccokat könnyen ki lehet iktatni. A tempomat (ez is Chrysler-Jeep eredetű dolog lehet) függetleníthető a távolságtartótól, ha nem akarjuk, a kocsi nem lassul be magától mindig, ha meglát a távolban egy kamiont. A sávtartó elektronika pedig, ami a Fiatban durván, erős kormány-visszarántással működik, könnyen kikapcsolható a bajuszkapcsoló végén lévő gomb kétszeri megnyomásával.
Erről jut eszembe: ó, az az istenverte bajuszkapcsoló! A Fiat Tipo legnagyobb hibája, átka, tervezői idiótasága ez a kis alkatrész a kormány bal oldalán. Az még hagyján, hogy egy bökésre nem hármat (mint minden normális autóban), hanem ötöt villan az index: idegesítő, de hosszú távon talán meg lehet szokni. Azt viszont nem lehet megszokni, hogy a határozatlanul mozgó index- és fényváltókarral állandóan összeakadnak a dolgok. Folyton villogtam indexeléskor, indexeltem reflektorkapcsoláskor.
És ami a világ hülyesége: az automata fényváltót a kar előrenyomásával lehet kapcsolni. Mivel ez a funkció, mint a neve is mutatja, AUTOMATA, az indexkar akár így is maradhatna mindörökre, viszont ilyenkor már nem éri el az ujj a kormányról a kart, nyújtózkodni kell az indexelésekhez. Állítólag az autógyártók millió kilométereken át tesztelik az autókat, mielőtt azok piacra kerülnek. Én ezt el is hiszem, de ezt az indexkart látva, használva azért csendben megkérdezném: minek? Ha még egy ennyire nyilvánvalóan rosszul sikerült, ráadásul állandóan használt kezelőszervet is sikerült így hagyni a Fiatokban, immár hosszú évek óta?
Összességében persze komoly dicséret, hogy egy hét használat, 3000 kilométer elteltével azt mondhatom ez az indexkar a Tipo Cross legnagyobb baja. A kocsi nem egyszerűen csak megfelelt erre a hosszú családi túrára, kifejezetten jól vizsgázott. Szerettük, jól éreztük magunkat benne, mindig öröm volt felfedezni narancsszín szépségét a parkolóban, amikor visszatértünk valami látnivalótól hozzá. Kellemes, hasznos, ügyes útitárs volt ezen a hosszú autós kiránduláson és bebizonyította: egyáltalán nem csak az ára miatt éri meg pont őt választani családi autónak!
Egy másik Fiat, amit nagyon lehet szeretni (bár ilyen hosszú útra nem a legtutibb partner):