Jó, hát én már annyira öreg vagyok, hogy igazából még most sem egészen értem, miért fizet majd ki bárki pár nap múlva valószínűleg dollármilliókat azért, hogy a nevére kerüljön néhány elektronikus grafika az 1970-es tanulmányautóról. És azt is csak nemrég tudtam meg a lányomtól, hogy a „flexelni” szó ma már nem a köszörülést jelenti, hanem a menőzést. De akkor is: most először egy kicsit megérintette még az én földhözragadt, vén lelkemet is egy kicsit ennek az egész NFT-őrületnek a szele. Arra se volt nehéz rájönnöm, miért pont most, miért pont ezek a műalkotások érték el, hogy valamiféle vágy ébredjen bennem egy NFT-hír kapcsán.

A Pininfarina dizájnstúdió Sasha Sirota zeneszerző-akusztikus effekttervező segítségével az 1970-ben bemutatott tanulmányautó fantasztikus formáját olyan virtuális környezetekben használta fel műveihez, amelyek megpróbálják egy-egy villanásban összegezni a 70-es, 80-as, 90-es, 00-es és 2010-es évtizedet. Vagyis a mai negyvenes-ötvenes generáció életét. Az én életemet. Ha valaki történetesen ennyi idős, és ott lobog benne az autóbuzéria tüze is, kizárt, hogy ne érintse meg ez az album.

Nem biztos azonban, hogy az összes évtized egy Pininfarina-rajongóhoz kerül majd. Az RM Sotheby's öt külön tételként hirdette meg az NFT-ket.

Mozgásban a Modulo a 70-es és 90-es években:

Azok a vevők, akik annyira belebolondulnak az egyes évtizedekhez tartozó Modulo-fantáziákba, hogy a legtöbbet ígérik majd a május 24–26-i online árverésen az egyes alkotásokért, az online tárcájukba letöltött NFT mellé kapnak egy-egy pendrive-ot is, rajtuk GLB-formátumban a Pininfarina Modulo háromdimenziós elektronikus modelljével, hogy akár tényleg használhassák ezt a való világban mindössze egyetlen példányban létező autót a Metaverzumban. Még ennél is kézzelfoghatóbb az a néhány skicc a kocsiról, amelyet kinyomtatva kapnak majd meg, rajtuk a Pininfarina elnöke, Paolo Pininfarina aláírásával.

A csomag része még egy VIP-túra a Pininfarinánál: találkozó a vállalat alkotóival, a házi múzeum meglátogatása, és a bekukkantás lehetősége a cég virtuális dizájnstúdiójába.

A valódi Modulo az 1970-es genfi autószalonon mutatkozott be, fekete festéssel. A Pinifarinánál űrhajóvá alakított Ferrari a premier után még abban az évben a torinói autószalonon és az oszakai világkiállításon is nagy sikerrel szerepelt. És még tizennégy éven át haknizott vele szerte a világban a Pininfarina – a közönség nem bírt beleunni az egyedi, kortalan dizájnba.

A kocsi jelenleg James Glickenhaus amerikai filmproducer, befektető és autógyűjtő tulajdonában van. Glickenhaus 2014-ben szerezte meg a Pininfarinától a tanulmányautót meglehetősen érdekes módon. A menedzser a pénzügyi problémákkal küszködő cégnek nyújtott 2,3 milliós segélycsomag ellentételezéseként kapta meg a Modulót. És autót csinált belőle.

A koncepció ugyan a Ferrari 512S alvázára épült és a karosszéria alatt mindig ott volt a V12-es, ötliteres, kb. 550 lóerős motor is, de a kocsi nem volt járóképes, a motort be sem lehetett indítani. A mozgóképekhez mindig enyhe lejtőkön gurulva fotózták, filmezték a Modulót. Glickenhaus viszont egy modenai műhelyben autóvá alakíttatta a dizájntanulmányt, igazi autóvá: ablaktörlőkkel és visszapillantó tükrökkel, működő motorral és rendszámtáblával. A valódi Modulo értéke felbecsülhetetlen. A belőle készült NFT-k értékét pár nap múlva ismerjük meg majd.

Egy dologban biztosan jobb a virtuális Modulo, mint az igazi: nem tud kigyulladni: