Na jó, nem minden politikus és nem konkrétan az én autómat, de azért időnként az az érzésem, mintha szép lassan én, az Autós Ember válnék az első számú közellenséggé.
Szeretem az autót. Nemcsak az enyémet (sőt: azt annyira nem is szeretem), hanem úgy általában az autót. Az ipari forradalmak egyik legnagyobb csodájának, civilizációnk egyik legfontosabb vívmányának tartom, hogy az ember olcsón, kényelemben, gyorsan, senkihez és semmihez sem igazodva juthat el akár családostul néhány ezer kilométeres körön belül gyakorlatilag bármikor bárhová. Még az emberi alapjogokból is úgy fordítom le magamnak a személyes szabad mozgással kapcsolatos jogokat, és az Európai Unió alapelvei közül is az a kedvencem, hogy ha akarok, bármikor beülhetek a kocsiba, és mehetek, amerre csak kedvem tartja.
Autós Ember vagyok, Homo Automobilicus. És meglehetős aggodalommal figyelem, ahogy egyre többen kezdenek vadászni rám.
Trudy Harrison tavaly szeptember óta a brit kormány közlekedésért felelős minisztere. Decemberben alaposan beledörrentett a ventilátorba azzal a kijelentéssel, hogy a saját tulajdonú autó eszményét idejétmúlt 20. századi gondolatnak nevezte, szerinte a megosztott járműveké, a „shared mobility”-é a jövő. Igaz, hogy ma a brit háztartások 80%-ában van legalább egy saját autó, de hát ez az egész annnnyira ezerkilencszázas évek, szerinte.
Skócia is vissza akarja szorítani az autózást. Így vagy úgy, de 2030-ra ötödével szeretné csökkenteni az autóval megtett kilométerek számát a helyi kormányzat. Ezt a meglehetősen konkrét célkitűzést a szén-dioxid-emisszió csökkentésének szándékával indokolja az ország(rész) vezetése; a közlekedés felel a helyi kibocsátás kb. negyedéért, ennek 40%-a pedig a személyautók rovására írható. Ugyanakkor elég fura, hogy a témában kiírt, április hatodikáig zajló társadalmi vita weboldalán egy szó sem esik arról, hogy az elektromos autózás épp zajló forradalma ezeket a számokat erősen átírja még az évtized végéig.
Berlinben kisebbfajta forradalom zajlik épp az autózás ellen. Nemrég az autóellenes berliniek egy olyan petíciót adtak át a városvezetésnek, amelynek célja a német főváros belső kerületeinek teljes autómentesítése. Ha kezdeményezésük sikerrel jár, mintegy 88 négyzetkilométeren a világ legnagyobb városi autómentes zónája jönne létre. A mozgalom csodálatos előtte-utána képeket is készített a jelenlegi autós rémálom és a csodálatos, autómentes boldog jövőről, ahol majd a kerékpáros együtt hál a gyalogossal, és nem lesz többé se szmog, se baleset, csak béke és öröm. Kicsit mint a Jehova Tanúi kiadványaiban a Paradicsom-ábrázolásokon:
Az autóellenes berliniek számára az elektromos autózás sem szimpatikus. Látványos grafikákkal megtámogatott aloldalukon láthatjuk, hogy a villanyautó is öl, energiát fogyaszt, szanaszét porlasztja a gumiját, amerre jár, és az erőműveken keresztül tovább nyomatja a szén-dioxidot a légkörbe. A Berlin belső kerületeit teljesen autómentessé tenni szándékozó mozgalom petícióját több mint ötvenezer támogató írta alá. Kérdés persze az is, mi lenne a témáról a maradék 3,6 millió berlini polgár véleménye.
Itthon is érzem, ahogy szorul a hurok a szívócsövem körül. Budapest jogosítvánnyal nem is rendelkező főpolgármestere drasztikus lassításban és korlátozásokban, ahogy ő fogalmaz, „forgalomcsillapításban” gondolkodik. De vidéken is egyre többfelé járva tűnnek fel Lakó-pihenő övezet és Mindkét irányból behajtani tilos, kivéve ez-az táblák, olyan utakon, amelyeket eddig az országos úthálózat részeként szabadon használhatott bárki. Nálunk viszont a teljes autómentesség mintha nem nagyon lenne szimpatikus senkinek. Itthon inkább mintha azt szeretnék az emberek, hogy hozzájuk ne mehessen be senki autóval, csak ők járhassanak ki a lakóhelyükről bárhová a kocsijukkal, és parkolhassanak az utcájukban.
Megértem, ha a nagyvárosiak több teret akarnak a mindennapi életüknek, és kevesebb autót akarnak az utcáikra. Semmi bajom nincs azzal, ha tömegközlekedéssel kell beturistáskodnom Európa nagyvárosainak belső kerületeibe. Azt már kicsit nehezebben veszi be a gyomrom, hogy én nem mehetek be bármikor a kocsimmal azokba az én országom részét is képező utcákba, úgynevezett „közterületekre”, ahol a helyiek tartják az autóikat, amelyekkel az ott lakók viszont bármikor kijöhetnek az én utcámba, de bizonyos határokig még erre is azt tudom mondani, hogy jó, legyen. (Persze azért jó lenne, ha ezek a tiltott zónák nem kezdenék el akadályozni a tranzitforgalmat is, és nem nyomnák át a parkolást más kerületekbe.)
És abszolút aláírom, hogy kell a változás az autózás technikájában is. Tudom, hogy a benzines és dízelmotoros autózás nem fenntartható, és egyáltalán nincs semmi bajom az eljövendő elektromos és hidrogénalapú autózással. Mentem már elég messzire villannyal, és jó volt. Még ha döcögősebb, macerásabb, érezhetően lassabb, sőt: még drágább is is ez így, mint egy perc alatt utántölteni 600-800 kilométerenként egy tank gázolajat, nem bánom. Bele kell, hogy férjen ennyi visszalépés, akár drágulás, ha cserébe még az ük-ük-ükunokáknak is marad civilizáció, amiben autózhatnak majd. De szeretném, ha ők is a saját autójukkal tehetnék majd ezt. Persze csak ha még ők is úgy gondolják, hogy nem rossz dolog az, amikor csak úgy bepattansz az autódba, és mész, amerre akarsz, szabadon.
Nem elég, hogy elveszik a saját autómat, de egyre lassabban is kell mennem vele: