Eddig azt gondoltam, a gokartozás jelenti a belépőt az autóversenyzés világába. Persze hallottam már arról, hogy létezik egy szlalomverseny nevű dolog is. Sőt, még azt a legendát is ismertem, hogy Ferjáncz Attila szlalommal kezdte karrierjét, de nem akárhogyan: váltóhiba miatt a pálya egy részét rükvercben teljesítette. Valahogy mégis úgy alakult, hogy egészen mostanáig soha nem kerültem közel egy igazi, valódi szlalomversenyhez. Ez nagyon fura, mert ez aztán tényleg az a műfaj, ami bárki számára nyitva áll.

Na jó, a múlt hétvégi futam pont nem állt bárki számára nyitva. A hivatalos nevén I. Continental Veszprém Szlalom néven rendezett versenyt paradox módon azért rendezték zárt kapuk mögött, mert a Continental, a Magyarországon is több gyárat illetve fejlesztőközpontot üzemeltető német autós háttéripari gigavállalat most először nyitotta meg Gyulafirátót melletti tesztpályáját egy külsős rendezvény számára. A versenyzők tehát most bemehettek, hogy a hatalmas aszfaltkorongon kibójázott pályán összemérjék képességeiket, de egy nézőtömeg kezelésére egyelőre azért még nem vállalkozott a Continental.

A versenyzők sem voltak kevesen. A kiírás szerint százautós keretet teljesen kitöltötték a nevezők. Ez nem is csoda: ennél könnyebben tényleg nemigen lehet itthon amatőrként egy hivatalos autóversenyen részt venni. A nevezési díj Gyulafirátóton 18 ezer forint volt, plusz még egy ezres a bizosítás – és ennyi.

A verseny sem sokkal bonyolultabb. Van egy rajtoltatás és egy leintés, a két fotocellakapu között pedig olyan gyorsan kell végigmenni a pályán, ahogy csak bírsz. A mért körök előtt párórás edzésen természetesen be lehet járni, meg lehet tanulni a bójasort. Aki akar, utast is vihet, de az utasnak is bukót kell viselnie és meg kell kötnie a versenybiztosítást. Van még pár kisebb szabály (az ablakot csak öt centire szabad leengedni, gumit égetni nem szabad stb.), de az egész tényleg nagyon egyszerű.

Tizenhét éves életkor alatt szülői hozzájárulással lehet indulni egy-egy versenyen, fölötte érvényes jogosítványra van szükség. Ha valaki nemcsak egy-egy futamon szeretne elindulni, hanem a teljes bajnokság érdekli, szüksége lesz legalább egy amatőr autóversenyzői igazolványra is, amit a hazai motorsport hivatalos ügyeit összefogó MNASZ-nél lehet megszerezni (itt indulhat a folyamat, 6000 forint a kártya díja). Ennyi, és már akár bajnok vagy kupagyőztes is lehetsz valamelyik kategóriában a tizenhétből. Pontosabban idén csak tizenhatból, mert az úgynevezett Zöld Kupa – amelyben alternatív hajtású autók nevezhettek volna, ide értve a villanyautókat is – elegendő jelentkező híján nem indult el.

Villanyautón kívül tényleg mindenféle kategóriájú négykerekűt láttam a Continental pályáján.

A teljesen széria, megkímélt Suzuki Vitarától a picit megpiszkált sportosabb utcai autókon és a már csak pályán használható versenyautóvá átépített kocsikon át egészen az eleve versenyautónak készült kocsikig, sőt: együléses, szárnyas formulaautó-szerűségig volt itt minden. A magamfajta középnegyvenes autóbuzinak különös érzés volt ilyen töménységben látni jó állapotban vagy erősen széttuningolva azokat az autókat, amelyek a hétköznapi forgalomból már nagyjából kikoptak, de egy-két évtizeddel ezelőtt még meghatározó szereplői voltak az utcaképnek. Esztergomi Swift, kocka-Polo, E30-as BMW, Peugeot 106, Daihatsu Charade, ilyesmi.

A gyulafirátóti futam pályájának érdemi része igen messze volt a lelátónak használható emelkedős-lejtős tesztpályáktól, de amikor kisétáltam közvetlenül a kordon mellé, akkor is úgy éreztem, túl messze vagyok attól, ami történik. Nagyon hangulatos volt ellenben, hogy az egyik szervizút mellett letelepedett csapatokhoz már egészen közel lehetett kerülni, bárkivel lehetett beszélgetni arról, mivel versenyez és miért versenyez.

A komolyabb kiállású csapatok között két kategóriát lehet elkülöníteni. Vannak a tehetős hobbisták, igényes mobil szerelőállomással, lakóbusszal, nemegyszer családdal, gyerekekkel, szépen megcsinált autóval. És vannak a profik, akik azért nem úgy profik, hogy ők világéletükben szlalomban akartak versenyezni, hanem hogy a versenyzésnek ehhez a félcivil ágához üzleti érdekek is kötik őket; a többi versenyző talán az általuk forgalmazott autós cikk vagy autós szolgáltatás vásárlója, ügyfele is.

A belépőszinten két fiatal srácot, egy öreg, szériaközeli Polo és (ha jól emlékszem) egy Daihatsu Charade pilótáját kérdeztem meg, mi a céljuk ezzel az egésszel. Versenyzői ambícióik vannak, vagy csak úgy eljöttek egy kicsit autózni? A B válasz volt a helyes. Nekik, mint ahogy a legtöbb amatőr szlalomversenyzőnek, ez egy jópofa hobbi, ahol lehet egy jót autózni, lehet próbálni egyre gyorsabb köröket menni, és lehet örülni annak, amikor jó technikával, ügyességgel, szerencsével egy gyenge, olcsó, pár százezer forint értékű kocsival is sikerül gyorsabban lenyomni a sok szűk kanyart, mint valaki másnak egy akár jóval erősebb, drágább autóval.

Ez hát a magyar szlalombajnokság: a rendezvénysorozat, ahol különösebb kockázatok nélkül szinte bárki beleszagolhat aktív résztvevőként is az autóversenyzés valóságába. Egy csapatos gokartozásnál alig drágábban, de igazi pályán, igazi versenybírókkal, igazi biztosítással, a többi futamon igazi nézők előtt, igazi autóval. Megnéznéd, kipróbálnád? Részletek futamokról, nevezésekről, feltételekről itt.

A Kacsa-kupáról hallottál már? Én is csak nemrég: