Egészen eddig abban a hitben éltem, hogy a tuti kezdőmotor valamelyik egyszerű, olcsó kéthengeres ötszázas. (Persze csak akkor ha valaki tényleg a klasszikus, mechanikus váltós, döntögetős élménymotorozás műfajában szeretne elmélyedni – ha csak a két keréken A-ból B-be jutás a fontos, a 300-as vagy nagyobb robogók praktikuma mindent visz.) Most már azt mondom, nyugodtan elfelezhetjük a hengerek számát és 300 köbcenti is elég lehet a rutingyűjtő első évekre. A kicsi, könnyű, mozgékony, de nem veszélyesen erős Honda CB300R-t mintha erre találták volna ki. De akkor miért imádtam én is a húszéves A-s jogsimmal?

Három dolog miatt. Az egyik a magas színvonalú kimunkáltság, a mechanikai precizitás, a műszaki tökéletesség. Ezek a klasszikus hondás alapértékek legjobban a váltó működésében nyilvánulnak meg. A vékonyka, gyenge kis kar hosszában is, széltében is nagyon rövid, alig fér alá a csizma. Viszont annyira pontos, amilyet én még motoron nem tapasztaltam. Hihetetlenül kis erőre működik, nem is kell aládugni a csizmát, elég, ha a talp éle hozzáér a karhoz, már úgy is el lehet kattogtatni a szerkezetet. És ugyanilyen bámulatosan precíz-pontos az érzékeny gázkar, azonnali a gázreakció, jól adagolható a fékhatás is.

A másik csodás dolog a CB300R-rel, hogy lehetetlenül pici. Keskeny is, rövid is, a kerék alig ér túl a kormányon; a motor mindenhol elfér a forgalomban.

Az M1-M7  reggeli dugójában zavartalanul el lehet gurulni a sorok között az Egérút letérőjétől akár egészen a Dunáig – még úgy is, ha az ember le se tér a buszsávba. Az egy pici hengernek alig van hangja, az autósok észre sem veszik, ha jövünk, de a karcsú test nincs is rászorulva, hogy lehúzódjanak előle, utat adjanak neki, elfér amúgy is. Figyelni persze kell, nagyon is, pont azért, mert a csendes motor miatt senki sem sejti a kocsisorban, hogy lopakodva közeledünk hátulról.

A CB300R harmadik csodája pedig, hogy méretén, erején messze túlmutató vizuális igényesség és részletgazdagság jellemzi. Kész gyönyörűség csak ránézni is a vaskos Showa-villaszárakra, a vékony, de szép bemarásokkal díszített lyuggatott féktárcsákra, a Nissin féknyergekre, a full-LED lámpatestre és a hetykén magasra a hátsó kerék fölé emelt ülésre, hátsó lámpára, rendszámtartóra, a kissé már túlzásig dizájnolt, bonyolított, részletezett kipufogódobra. A kulccsal nyitható utasülés alatti tüchtig minicsomagtartóra pedig egyáltalán nem voltam felkészülve egy ilyen kis motorkában.

Nem csak pici, könnyű is a 300-as CB. Fél tankkal 140 kiló sincs. A súlytakarékosságban komoly szerepet kap, hogy szinte minden műanyagból van a motoron. A fémes kongás helyett a plasztikus kocogás mindenütt nem igazán klasszikus csupaszmotoros élmény, de érezte ezt a Honda is, ezért nem is hagyományos nakedként definiálja a gépet. Neo Sports Café, találtak ki egy új kategóriát a marketingesek a CBxxxR modellekre (van 125-ös, 650-es és 1000-es is a családban), és hát jól legyen: ha Neo meg Sport, akkor nem bánom, jöhetnek a könnyű műanyagok. A Café hallatán pedig a kávéautomaták vékony műanyag pohara bukkanhat fel, mint asszociáció.

Mondok azért pár olyan apróságot is, ami nem tetszett. Kár, hogy a fék- és kuplungkar markolattól való eltartása nem állítható. A műszeregység dizájnja, grafikája kiábrándítóan fantáziátlan. Az indexkapcsoló nagyon fura helyen van, nem áll kézre, az ember hajlamos inkább nem is vacakolni vele. De nagyjából ennyi, tényleg, minden más sokkal jobb és komolyabb, mint ahogy egy ilyen kis géptől elvárhatnánk.

Hogy megy?

A finoman adagolható kuplunggal és az érzékeny gázzal mindig biztosan, a lefulladás szégyenétől a motorost megóvva indul a kis Honda. A gyorsulási képesség városi tempónál bőven elég mindenre, de kapcsolgatni sokat kell. Már 60-65 körül indokolt a hatodik fokozat, ha viszont komolyan gyorsítani kell, érdemes visszarúgni kettőt-hármat előtte. Sebaj: hát mi másért, ha nem a sok váltás öröméért választ az ember manuális (peduális) váltós motort 2022-ben?

Ráadásul a kapcsolások a könnyű kuplunggal egyáltalán nem fárasztóak, még egy egész napos városi motorozás végén sem kell bedagadt ujjakról leráncigálni a bal kesztyűt.

100-120-ig lehet azt mondani, hogy gyors és rugalmas a CB300R. Innen felfelé már elkezdi legyőzni a szél azt az egy szegény kis hengert. Tudja ezt a technika is. Hatodikban 110-nál a műszeregység tetején az alacsonyabb tempónál még a váltások esedékességére figyelmeztető villogó fehér fény kezdi jelezni, hogy ez azért nem az 1000-es CB, 120 körül pedig már stabilan ég a fehér lámpa, folyton emlékeztetve minket, hogy 7000-es fordulat felett járunk, pedig még el sem értük a legális sztrádatempót. Amit egyébként el tud érni a motor, sőt: a 140-145 még tartható sebesség, de ahhoz már igazán szívtelen gépgyilkosnak kell lenni, hogy tartósan alig leszabályzás alatt tartsuk a fordulatot. Nem erre való ez, a 100-110, ami még hosszú távon is jólesik neki.

Nem nagy várakozásokkal indultam el a 31 lóerős, karcsú-kecses-csöpp Hondáért, de igazán kellemes kis szezonzáró motorozás lett ebből a tesztből. Tényleg jó a gép, kimondottan ajánlom kezdőmotornak bárkinek, akár nagyobb darab embereknek is. Zsokéalkatúaknak pedig, akik velem ellentétben nem mázsán felül, hanem mondjuk ennek csak felével terhelik meg a CB300R-t, akár még hosszú távú kapcsolat is összejöhet a kicsi, de játékos motorral, mielőtt aztán mégiscsak úgy döntenek, hogy most már azért jöhet valami nagyobb, de főleg erősebb dolog is.

Vagy még ez is túl nagy neked? Sebaj, van még kisebb Honda is: