A Balenciaga dobott már piacra 2145 dollárért egy olyan táskát, amely az egyik párdolláros IKEA-modellre hajazott; majd erősen kutyarágta cipőket 1450 euróért. Ezek után nem kéne meglepődnünk azon, hogy itt a világ legdrágább szemeteszsákja, az időzítés talán mégsem a legszerencsésebb.
Nem mintha bármikor volna tökéletes alkalom arra, hogy egy 1790 dolláros, kb. 700 ezer forintos szemeteszsákot piacra dobjanak; ugyanakkor lassan az egyszerű, átlagembereknek is leesik az, hogy mibe került a világnak az arrogáns üzleti és fogyasztói attitűdre helyezett világtempó, amelynek a túltermelés, a túlfogyasztás és a mértéktelen pazarlás; valamint más(ok) figyelmen kívül hagyása, kizsákmányolása és kizsigerelése is ugyanúgy az eszköztárába tartozik.
Na igen, ennek a cikknek ilyen lesz a hangvétele. Mert írtunk már totál túlárazott, biszem-baszom dolgokról tréfásan és gúnyosan; de nekem egyre inkább elmegy ettől a kedvem, és valami csendes szomorúságot és dühöt érzek akkor, amikor a következő képre nézek.
A Balenciaga persze ismét tudatosan ráfeküdt erre a szakadt, ócska, proletár imidzsre, amelynek a „túligénytelenített” gönceit időközönként horribilis áron hozza a forgalomba. Persze ez sokakat felcsigázhat, hiszen a divat-katasztrófaturisták úgy próbálhatják ki ezeket az izgalmas cuccokat, hogy közben nem kell leadniuk a márkaigényükből és a folyószámlaürítésen alapuló társadalmi státuszukból; mellé pedig nem járnak nehéz életkörülmények, létbizonytalanság, fűtetlen lakás, bolhák, tetvek, és így tovább. Szóval mindaz, ami egy olyan embernek a mindennapjait képezheti, aki kukászsákot használ táskának, és egy szanaszét szakadt, forintot nem érő cipőben jár-kel, és ott alszik, ahol éppen tud.
Mert bizony vannak ilyen emberek, nem is kevesen.
És látva, hogy a világ mennyire megindult egy irányba, csak egyre többen lesznek. A Balenciaga pedig közben ártatlan utazásra invitálja fogyasztóit, akik a luxusdivatház márkaboltjában élhetik át a vegytiszta állatkerti élményt: az ablak mögött ezúttal csúcsragadozó helyett egy másik vad világ, a nyomor és a szegénység védjegyei találhatók; igény szerint pedig szelfizhetők, megsimogathatók és hazavihetők.
A világ, ahol élünk
Az érthetőbb kontextus kedvéért akkor jöjjön némi kedvcsináló. A túlnépesedéssel egyre inkább fogy ugye az egy személyre eső élettér és erőforrások mennyisége, de legalább a bolygó lassan megújuló tartalékait is rohamtempóban aknázzuk ki – amelynek egy jelentős része végül szemétként vagy elátkozott zsírtartalékként végzi. És ha már élettér: az elmúlt években megtapasztaltuk a saját bőrünkön, hogy milyen az, ha elveszik tőlünk. Azt pedig a háborgók is elfogadják lassan, hogy valami nem stimmel az időjárással, és mint szokás mondani: mindez csak a kezdet. Ez a felgyorsult, inger- és információdús, virtuális köntösbe bújtatott, stresszes világtempó pedig az általános lelki- és idegállapotunkra is kihat: indulatosabbak vagyunk, türelmetlenebbek, meggondolatlanabbak. Most akarunk mindent. A vitakultúránk megcsappant, a közösségi média révén pedig buborékokban töltjük időnk nagy részét. Nem ismerjük a másik nézőpontját, vagy nem is vagyunk rá kíváncsiak, vagy egyenesen dögöljön meg.
Talán sokan tapasztalják azt, amit én, hogy ma egy valamire való beszélgetést is nehezebb lefolytatni egy másképp gondolkodóval, mint rég – legyen szó oltásról, húsevésről, fociról vagy politikáról.
A társadalmi olló is egyre nagyobbra nyílik: egyre több az éhező a világon, a nagyon gazdagok még gazdagabbak; de hogy valami újat is mondjak: egyre több régióban kezd felszámolódni a polgári középosztály, már ha egyáltalán létezett igazán. Mellette pedig némi járvány, háború, menekültkrízis, energia- és élelmiszerválság, csak hogy az apraját említsem, szóval van itt már minden, csak győzzük szusszal. És még örüljünk annak, hogy egyelőre az ivóvízhez olcsón, a levegőhöz pedig ingyen juthatunk hozzá – még ha a minőségük folyamatosan is romlik.
És ugye mindez összefügg, hiszen – ahogyan Gelencsér András is rátapintott – ezek ugyanannak a globális válságnak a különböző megjelenési formái. És hát egyiket se tudjuk önmagában megoldani, ezek a problémák viszont egymást kölcsönösen gerjesztik.
Egy újabb nehéz tél elé nézünk. Az előző kettő jórészt a szociális elszigetelődésről, a kollektív szorongásról, a bezártságról, szeretteink féltéséről szólt; ez a mostani pedig az irgalmatlan magas energiaárakról fog. Sokaknak tényleg az lesz a fő kérdés, hogy miképp fűtsék ki otthonukat elfogadható szintre, és hogy legyen elegendő étel, amit az asztalra pakolnak. (Na nem mintha a járvány egyszer csak elillant volna, de az ember szerencsére nem tud kellően sok problémára fókuszálni egyszerre, ugyanolyan erőbedobással.)
És akkor erre a kortárs társadalmi tudatállapotra ömlik rá a San Sebastian-i alapítású, párizsi székhelyű luxusdivatmárka 1790 dolláros szemeteszsákja.
Még ha valahol logikus is a Balenciaga lépése, hiszen attól, hogy az emberiség nagy része kemény kihívásokkal néz szembe, a szupergazdagok a járványból és a gazdasági válságból is nagyon jól jöttek/jönnek ki, ergo nem kell őket annyira félteni.
Nem mondom, hogy a Balenciaga 700 ezer forintos szemeteszsákja hozza el a világ végét, mert dehogy. Még csak azt se állítom, hogy ez veri be az utolsó szöget a koporsónkba; de még azt sem, hogy a civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik, mert
bízom benne, hogy az alkalmazkodóképességünk, a leleményességünk és az empátiakészségünk áthidalja ezt a rengeteg szart, amit a felszínre lapátoltunk az elmúlt évszázadok, de inkább évtizedek során.
Egy dolgot viszont tudok: ez a 700 ezer forintos cucc felesleges, mint észak-koreai autópályára a traffipax, mint kerti poszátának a megosztott Netflix-előfizetés, és bizony nem hiányzik az átlagember aggodalmas, stresszes mindennapjaiból sem. Persze az empátia szép dolog, de valljuk be, a profitmaximalizálásra törekvő céges kultúra magasról leszarja a szegény „pórnép” lelkivilágát, amíg az a bevételeken nem látszik meg. Egy dolgot viszont jó volna nem elfeledni: egyelőre ez a társadalmi csoport van többségben. Egyelőre? Hát egyre inkább. A táska megléte egyszersmind tökéletesen szimbolizálja azt is, miért jutottunk oda, ahova.
Így őszintén nem csodálkoznék azon, ha az amúgy is nagyon impulzív, kortárs átlagfogyasztói indulatok egyszer csak elsöpörnék a Balenciagához hasonló luxusdivatházakat azon a napon, amikor sokaknak már tényleg minden mindegy lesz.
Nem kívánok ilyet. Mindig is inkább Széchenyi-párti voltam, aki inkább a lassú reformokban és a szellemi nevelésben hitt, mint a revolúciós megindulásban. De nem tartom kizártnak, hogy egy nap a Balenciaga a zsarnokság és a kizsákmányolás modern szimbólumává, egyfajta 21. századi Bastille-jává válik, amelynek az 1789. július 14-i lerombolása gyújtópontja volt annak az egész Európát elárasztó forradalmi láznak, amely végül megágyazott a feudalizmus végének és a felvilágosodás eszméinek, és egy új világrendet hozott el. Mondanám határozott meggyőződéssel, hogy egy élhetőbb, igazságosabb és jobb világrendet, de ezekben az időkben mégis inkább hallgatok.
Ez is érdekelhet: