A tibeti fennsík átlagos tengerszint feletti magassága közel ötezer méter, a klíma európai szemmel nem csak ezért, hanem a hőmérséklet és a szél miatt is nagyon barátságtalan. Télen a tibetieknek is mindig erősen kapaszkodniuk kellett, hogy ne fújja el őket a jeges szél, és ez ellen kétféleképpen védekeztek: 1) jakbunda, 2) vajas tea. Mivel jakbundát igen körülményes beszerezni itt, Európa közepén, és a nagykabátot mi is ismerjük, maradjunk a kettes számú opciónál.
Vagyis tea
A jak egyébként egy nagydarab, nem túl szép állat, és ezt a tibetiek is elismerik. Ennek ellenére a mitikus hóoroszlán mellett tulajdonképpen ez a himalájai nép nemzeti jelképe. Az egyre kisebb nomád közösségek tagjai a hatékonyság jegyében szinte minden porcikáját felhasználják: a szőréből bunda, a tejéből túró és sajt, a húsából élelem, a csontjaiból használati tárgyak készülnek.
Amíg él, addig teherhordó állatként is működik, jámbor, és kiválóan alkalmazkodott a mostoha viszonyokhoz. Ha jakot szeretnénk látni élőben, akkor nem kell Tibetig mennünk (annak nagy részét már évek óta úgyis lezárták a kínaiak), elég, ha elmegyünk Svájcba. Ott él ugyanis Európa legnagyobb emigráns közössége, nagyjából öt–hat ezer fő. A hófödte hegycsúcsok között apró tibeti kolostorokat emeltek, ráadásul egy egykori svájci erdőmérnök jóvoltából 1998 óta egy 27 fős jakcsorda is él Emdb környékén.
Vissza a teához
A tibeti vajas tea nem áll túl közel ahhoz a filteres cucchoz, amit mi ismerünk, jobb is, ha nem abból indulunk ki, különben könnyen csalódás lehet a vége. Vastag ízű, zsíros, férfias, tápanyagban gazdag leves ez tulajdonképpen, ami tea létére fényévekre fekszik például egy japán senchától vagy kínai puertől. A tibeti tea hagyományosan gyenge minőségű volt, évszázadokon keresztül Kínából importálták téglaformába préselve. Az utca népe nem engedhette meg magának a drága fajtákat, meg a tejjel és vajjal felturbózott italba talán felesleges is lett volna egy hatvanéves puer. Manapság kávézókban, éttermekben szimpla filteres teával helyettesítik.
A lényeg nem a kulináris élvezet volt, hanem a tápanyagtartalom, ez a fajta célszerűség eléggé jellemző a tibeti konyhára, ami mondjuk szofisztikáltságban messze elmarad nem csak a franciától, japántól, kínaitól, hanem még a középmezőnytől is. A nem túl növénybarát klímán a tibeti szakácsok eleve szűkös alapanyagkészletből indulhattak ki, mentségükre szóljon, hogy nem voltak könnyű helyzetben.
Ha nem idegenkedsz egy vajjal, tejjel és sóval készülő teától, akkor nézd meg a videót!
Észak-Indiában és Budapesten is volt szerencsém tibeti teát inni, és egyik elfogyasztása után sem kellett Usain Boltot megszégyenítő sebességgel megrohamoznom a mellékhelyiséget, szóval nem kell aggódni, hogy a vaj+tej+só kombináció elintéz bennünket. A videóban látható egy tömlő is, de ilyet maximum pár állattartásból élő nomád család használ, a városokban már régen leváltotta a turmixgép – a tibetiek sem hülyék, és nem fognak csak azért negyedóráig pumpálni egy faizét, mert pár newageista negyvenes háziasszonynak ez jobban tetszene.
Így csináld
Melegíts fel fél liter vizet, tegyél bele két filter szimpla fekete teát. Tegyél bele negyed teáskanál sót és egy evőkanálnyi vajat, majd ezt botmixerrel vagy turmixgépben keverd össze (azért a filtert szedd ki belőle előtte). Ezek után még önts hozzá két deciliter meleg tejet és keverd el. Forrón az igazi.
Aki megbarátkozott az angolok tejes teájával, annak az indiaiak masala chai-a, vagy a tibetiek vajas teája nem is annyira perverz gondolat. Utóbbi a hideg és a fáradtság ellen is ütős megoldás, aki meg új ízekre vágyik, annak mindenképpen érdemes kipróbálnia.
