Tegnap este óta a döbbenettől kerekre nyílt szemmel és egyre növekvő félelemmel követem a párizsi terrortámadást: egy olyan városra mért csapást, ahol alig 24 órával azelőtt még békésen borozgattam. Ugyanolyan lehet majd még minden ezután?

Öt évvel ezelőtt, még tojáshéjjal a seggemen úgy döntöttem, hogy zöldfülűségemet kék-fehér-pirosra festem át a Fények városában: a diplomám megszerzése után alig néhány hónappal dobbantottam Budapestről Párizsba dolgozni, kipróbálni magam a nagybetűs Életben.

Életem egyik legmeghatározóbb ideje volt az a másfél év, amit ezután Párizsban töltöttem. Ez a hatalmas, régi és örök város úgy festett, nem akar beengedni, akármilyen erősen is kopogtattam a Diadalívén. Hatalmas küzdelem volt bankszámlát nyitni: minden bank visszautasított, mivel amennyiben nincs francia munkaviszonyom, így bejövő stabil jövedelmem, ők nem nyitnak nekem számlát. A munkaadók pedig azt mondták, nem tudnak úgy alkalmazni, hogy nincs francia bankszámlám. És ez csak egy volt a rengeteg paradoxon közül, amivel Párizsban nagyon fiatalon szembesültem: a gyönyörű város csak nem akart kinyílni az idegenek előtt a stabil letelepedésre. Aztán kinyílt.

Meg kellett küzdeni érte, nem volt zökkenőmentes, de beengedett. És onnantól kezdve sokkal kedvesebb lett a szememben minden: az emberek, a nagy nevezetességek, a kis nevezetességek, a hatalmas avenue-k és a kis passage-ok, a rongyrázós éttermek és a ronggyal törölgetős olcsó bisztrók. Majd az élet úgy osztotta a lapokat, hogy másfél év után visszajöttem Pestre és azóta – több mint négy évig – nem jutottam el megint Párizsba. Csak idén. Méghozzá pont a lehető legborzalmasabb események előtt.

Egy hetet töltöttem most Párizsban, és pontosan egy nappal a péntek este kezdődött, szörnyű támadások előtt érkeztem haza. Elkeserítő visszagondolni, mennyire úgy láttam Párizst, mint az örök várost, ami nem változik: nem enged saját világhíres integritásából. Míg Londonban kábé elszórva hallani igazi, ale-kérő angol-angolt, addig Párizsban mindenhol pergő-pezsgő francia szól. A kedvenc kávézóim is mind megvannak, a kedves utcáim is ugyanúgy kanyarognak, ahogy akkor, a régi munkahelyem és a volt főnököm is a helyén – Párizs rendületlenül Párizs és ez nem is fog változni. Ezt gondoltam még szerda este, mikor a másnapi gépem előtt finom brooklyni ipát ittam a Rue Mouffetardon. Ez a kép pedig ott készült rólam november 11-én:

És képeslapokat írtam haza, miközben néztem a vidám éjszakai életet; megírtam nekik, mennyire fantasztikus kis univerzuma ez a város Európának, milyen egyedi, mennyire állandó és milyen csodás is megint visszatérni.

Ezek a képeslapok még úton vannak Magyarországra, de már egy teljesen más városból érkeznek meg. Mivel azóta, 48 óra leforgása alatt borzalmas események követték egymást percről percre péntek este. Számos-számtalan ismerősömet azóta is hajkurászom Facebookon, hogy jól vannak-e, épségben és biztonságban – sokan pedig nekem írtak azonnal, hogy még kint vagyok-e, jól vagyok-e. Egy életmód magazin ne legyen közéleti és ne írjon cikkeket az aktuális hírekről, politikai eseményekről, igaz? Nem is erről írok, de nem tudtam megállni, hogy ne vessek le néhány sort a sokkoló tragédiáról – és arról, vajon milyen konzekvenciái lesznek ennek, mert ez a gyász közös és a fájdalmon, aggodalmon minden jóérzésű ember osztozik. Vajon fel tud-e állni Párizs ezután? Ugyanolyan marad a város, mint ezelőtt volt? Ha az idén év elején a Charlie Hebdo ellen elkövetett merénylet csupán az előjátéka volt a november 13-i mészárszéknek (amit biztosan a franciák fekete péntekeként fognak emlegetni a történelemkönyvek), akkor mi következik ezután?

Szomorú, sokkoló és drámai, ami történt, saját magam és az egész szerkesztőség nevében ezúton is szeretném kifejezni részvétnyilvánításunkat az elhunytak szeretteinek, Párizsnak és az egész nemzetnek is, aki egy emberként gyászol. Valamint kifejezni azt a reményt, hogy Párizs megint erősebb lesz: ez az identitására büszke, régi és gyönyörű város fel fog állni ebből a tragédiából.

Az utcákat ugyanaz a vidám zsivaj fogja bezsongani, mint eddig: a boltok és kávézók kinyitnak majd és a dolgok lassan visszatérnek saját, franciás Szajna-medrükbe. Reméljük, hogy ez a szörnyűség nem változtatja meg és töri le ezt a csodálatos metropoliszt, nem üt örök bélyeget lakóinak szívébe az idegenekkel szembeni hozzáállásról, hanem a sebek idővel begyógyulnak és ugyanaz a dicsőséges és szeretnivaló Párizs állhat talpra megint, ami november 13. előtt volt.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

Az art deco stílusú budai erőmű, ahol az egész Csernobil sorozatot leforgathatták volna

Idegenvezetés a szexmunkások kirakatainál? Városnézés spanglival a kezedben? Lesz egy kis gond

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés