Amiket szívesen törölnék emlékeinkből...

1. Csehszlovákia–Magyarország 1:0 – 1962-es világbajnokság, Chile

Akkoriban teljesen természetes volt, hogy részt veszünk egy világbajnokságon, sőt, az is megszokott volt, hogy a csoportkört túlélve érmekért szállunk harca. Chilében Anglia, Argentína és Bulgária előtt végeztünk a 4-es számú csoportban, a negyeddöntőben Csehszlovákiával kerültek szembe Alberték. Jó esélyünk volt az elődöntőre, hiszen jobb csapatunk volt, ám egy bírói hiba miatt végül kiestünk: Nyikolaj Gavrilovics Latisev nevét sosem felejtjük, a szovjet bíró ugyanis nem vette észre, hogy Tichy Lajos hatalmas lövése nem a kapufáról, hanem a hálót tartó vaskeretről vágódott vissza a mezőnybe. Ezzel egyenlítettünk volna. Így viszont Adolf Scherer góljával a csehek jutottak a négybe, és végül ezüstérmet nyertek.

2. Csehszlovákia–Magyarország 4:1 – 1969-es világbajnoki selejtező, Marseille

A marseille-i mérkőzést nevezzük előszeretettel a magyar labdarúgás – egyik – Waterloo-jának, nem is ok nélkül. Minden előjel nélkül kaptunk egy akkora pofont, ami sokáig sajgott, de a végső K.O.-t még nem ez a 4:1-es bukta okozhatta. (De erről majd később.) Viszont rémesen fájt. Pláne, hogy ismét a csehek vertek el minket, ráadásul azután, hogy a csoportkörben hazai pályán simán nyertünk (2:0), majd Prágában ikszeltünk velük (3:3). Ám a Marseille-ben rendezett, '70-es vb-ért lejátszott pótselejtezőn még csak a játékvezetőt sem okolhatjuk, egyszerűen csődöt mondott Sós Károly együttese, szétszedtek minket Adamecék. Pedig a Göröcs-Bene-Fazekas-Farkas-Zámbó támadósor világszínvonalat képviselt.

3. Argentína–Magyarország 2–1 – 1978-as világbajnokság, Argentína

Miután lemaradtunk az 1970-es és a '74-es vébéről is, az argentínai tornára mindenképp szerettünk volna kijutni az utolsó nagy generációnkkal. Igen, szerettünk volna, az illett szó már néhány éve nem volt aktuális. Baróti Lajos válogatottjának sikerült is teljesíteni a kitűzött célt, az interkontinentális pótselejtezőben oda-vissza vertük Bolíviát (6–0, 3–2) és kvalifikáltuk magunkat a világbajnokságra. Ahol aztán sikerült a legnehezebb kvartettbe besorolást nyerni: a házigazdák mellett Olaszország és Franciaország ellen kellett volna kivívnunk a továbbjutást.

Argentína ellen kezdtünk, és egy nehezen feldolgozható vereséget szenvedtünk: a tizedik percben Csapó góljával vezetést szereztünk, és mivel abszolút pariban voltunk, semmi sem utalt arra, hogy végül pont nélkül maradunk. Kivéve, hogy Jose Antonio Garrido sporttárs engedte a hazaiak durva, provokatív játékát, amit végül a forrófejű magyarok nem is tudtak elviselni. Passarella például egy óvatlan pillanatban – büntetlenül – mellbe rúgta Törőcsiket, akinél a 82. percben szakadt el a cérna, törlesztésért azonnal pirosat kapott a portugál játékvezetőtől.

Törőtől azért ez nem volt meglepő, zseni volt, de nem nyugodt. Sajnos a tíz emberrel játszó válogatott egy perc múlva gólt kapott, aztán 1–2-nél már Nyilasi sem bírt az idegeivel, és szintén törlesztés miatt neki is villant a piros. A kiállítások jogosak voltak, ám ha időben megfogja a meccset a spori... A két legjobbja nélkül az olaszok ellen már nem volt sansza a válogatottnak (1–3), amely végül három vereséggel kullogott haza (a franciák is 3–1-re nyertek).

4. Szovjetunió–Magyarország 6–0 – 1986-os világbajnokság, Mexikó

Érdekes, hogy az utolsó nagy sikerünk egyben az egyik, ha nem a legnagyobb kudarcunk is. Irapuato a végső kiütés lett, amit azóta sem hevert ki a magyar labdarúgás. Ez az utolsó világbajnokság, amire kijutott a válogatott, de talán jobb lett volna fennakadni a selejtezőben... Akkor nem kellett volna megélni és végignézni azt a szégyent, hogy a Szovjetunió 6–0-val átgázol a láthatóan teljesen szétesett, erőtlen, felkészületlen magyar csapaton. A mákos tészta-gate néven elhíresült kudarc (Mezey György szövetségi kapitány anno az elfogyasztott mákos tésztára fogta a vereséget) lemoshatatlan szégyenfoltként éktelenkedik a magyar labdarúgás megkopott, egyre gyűröttebb zakóján. Ezzel a vereséggel végleg elindult, vagy inkább felgyorsult a lejtőn a magyar foci néven futó labdajáték.

Később a játékosok elmondásai után kiderült, hogy a rossz felkészülés okozta a botrányos vereséget, Détáriék nem voltak felkészítve a magaslati klímára, az elviselhetetlen hőségre, valamint a frissítés, rápihenés is elmaradt. Érdekes, az akkori kapitány még húsz év múlva is az edzőképzés vezetője volt, segítője pedig a mai szövetségi kapitány. Vannak dolgok, amik nem nagyon változnak a magyar fociban.

5. Japán–Magyarország 3–2 – 1996-os olimpia, Atlanta

Egy ideje már az olimpiákat is nélkülünk rendezik, holott korábban – jó régen – háromszor is Magyarország kedvéért csendült fel a himnusz a torna végén (1952, 1964, 1968). Atlantában, 1996-ban viszont még szerepeltünk, Dunai Antal tehetséges, jó erőkből álló együttese túlélte a kvalifikációs kört. Aztán az olimpián már nem sok sót ettek meg Lisztesék, ami viszont nem csak amiatt volt, mert a legdurvább csoportba kerültek. A későbbi aranyérmes Nigéria, és a bronzérmes Brazília elleni vereség eléggé kalkulálható volt, ám Japán ellen talán illett volna győzelemmel, de legalább ponttal búcsúzni. Egészen a 90. percig – Sándor és Madar góljaival 2–1-re vezettünk – úgy is tűnt, ez sikerülhet, aztán jött harakiri.

És amikről szívesen anekdotázunk

1. Magyarország–Anglia 7:1 – 1954-es felkészülési mérkőzés, Budapest

Mivel az összeállításunk nem a klasszikus emlékekre épít, nem a leghíresebb magyar győzelemmel, a londoni 6–3-as diadallal nyitunk, hanem annak visszavágójával, mely méltánytalanul kevésszer forog közszájon. Az angolok az 1953. november 25-i csúnya zakó után nagyon gyorsan rendezni szerették volna a soraikat, így fél évvel a hazai égés után, 1954. május 23-án revánsot szeretett volna venni, és visszavágót szerveztek Budapestre.

Sebes Gusztáv szövetségi kapitánynak is kapóra jött a felkérés, a válogatott vb-felkészülésébe illesztette a találkozót, elvégre Anglia ellen gyakorolni egy vb-aranyra optimálisnak tűnik. Egy laza 91 ezres nézősereg gyűlt össze a Népstadionban, amit mai fejjel nem könnyű elképzelni. De azt is nehéz, hogy hét gólt szórtunk a foci feltalálóinak, így végül a revánsból vérciki porba tiprás lett. A 7:1-es sikerhez Puskás és Kocsis is két góllal járult hozzá, amely a magyar válogatott történetének egyik legnagyobb győzelme volt.

2. Magyarország–NSZK 8:3 – 1954-es világbajnokság, Svájc

Az 1954-es svájci világbajnokság mindenkinek fájó emlék, hiszen végül toronymagas esélyesként a végső siker kapujában buktunk el. Ám semmiképp se felejtsük el, hogy a végül aranyat nyerő NSZK-t a csoportkörben még bucira vertük. Baselben, 65 ezer néző előtt Kocsis négy, Hidegkuti kettő, valamint Puskás és Tóth góljaival 8:3-ra aláztuk a németeket, fogalma nem volt a Herberger-csapatnak, hogy milyen rendezvényen van. Négy meccsen 25 gólt lőve menetelt a döntőig az Aranycsapat, a braziloknak és Uruguaynak is négyet lőttek Cziborék, majd a döntőben is vezettek, a kilencedik percben már 2:0-ra. De erről később. Ez a 8:3-as győzelem a vb-k történetének egyik legnagyobb magyar sikere volt.

3. Magyarország–Brazília 3:1 – 1966-os világbajnokság, Anglia

Angliában, a '66-os világbajnokságon Portugália ellen kezdett a magyar csapat, pocsékul: a többek között a világklasszis Eusébiót felvonultató luzitánok 3:1-re győztek. A második csoportmeccsen a világ egyik legjobbja, Brazília ellen kellett javítania a válogatottnak. Sikerült, Baróti Lajos csapata parádézott, Bene Ferenc öt védőt kicselezve szerzett vezetést, majd 1:1-nél gólpasszt adott Farkasnak, aki kapásból lőtt szenzációs gólt.

A második félidőben a törött kulcscsonttal játszó Mészöly Kálmán még lőtt egy gólt büntetőből is, így végül világszóló eredmény elérve 3:1-re megvertük a selecaót. A brazil csapatból hiányzott ugyan Pelé, de olyan klasszisok léptek pályára, mint Garrincha, Tostao és Jairzinho. (Ihász Kálmán is mesélt nekünk erről a mérkőzésről, beavatott néhány titokba is.)

4. Magyarország–Salvador 10–1 – 1982-es világbajnokság, Spanyolország

A vébék történetében az egy meccsen szerzett legtöbb gól cím a magyar válogatottat illeti meg, mégpedig a méltán híres és emlegetett Salvador elleni parádé miatt. A '78-as kudarc után az 1982-es világbajnokságra is kijutottunk, így például az argentinok ellen kiállított Nyilasinak is édesebb lett a szája íze. Pláne, hogy Nyíl kezdte a gólgyártást a közép-amerikaiak ellen, már a negyedik percben betalált, természetesen egy tőle oly sokszor látott gyönyörű fejessel. Nem csak a gólok számában volt csúcs az a meccs, a csereként beálló Kiss László például a vb-k történetének egyik legpimaszabb emelését mutatta be a 73. percben. (És mellesleg mesterhármast jegyzett.) De Fazekas ballábas bombájában is érdemes gyönyörködni néha.

5. Finnország–Magyarország 1–1 – 1997-es vb-selejtező, Helsinki

A magyar labdarúgás valaha volt egyik legszerencsésebb gólja beégett annak az agyába, aki élőben látta a Helsinkiben rendezett Finnország elleni selejtező-meccset. Jómagam ezen szerencsések közé tartozom, nekünk nem vb-döntő jutott, hanem egy finn burleszk. A lényeg: a válogatottnak egy pontra szüksége volt a pótselejtezőhöz, az utolsó forduló előtt a már biztos vb-résztvevő Norvégiának húsz, Magyarországnak tizenegy, Finnországnak pedig tíz pontja volt. A hazaiak számára tehát csak a győzelem ért volna továbbjutást, míg Csank János csapata már egy döntetlennel is versenyben maradt.

Az utolsó percig úgy tűnt, a finnek örülhetnek. Aztán a 92. percben a magyar focit általában távolról elkerülő Fortuna megérkezett, felkarolta a sárban dagonyázó Csank-csapatot, és felfoghatatlan potyagóllal egyenlítettünk – egy szögletet követően Keresztúri, Halmai, Sebők útvonalon haladt a labda, majd Sami Hyypiä kétségbeesetten menteni akart, de Oroszt találta el. Az MTK csatáráról a finn kapu felé pattanó labdát Mahlio próbálta meg kivágni, de pont az előtte bukdácsoló Moilanent találta el, akinek a hátáról a kapuba vánszorgott a labda.

Az már más kérdés, hogy vajon megérte-e továbbjutni: a pótselejtezőn Jugoszláviától megsemmisítő vereséget szenvedett a magyar válogatott, kétszer is: Budapesten 1–7, Belgrádban 0–5. Ezt sem felejtjük el könnyen.

Természetesen egy ilyen összeállításból annak ellenére sem maradhat ki a magyar labdarúgó-válogatott két legjelentősebb és leghíresebb mérkőzése, hogy most inkább az egyéb meccsekre fókuszáltunk.

Az említett 1954-es világbajnoki szereplésünk megkoronázása lehetett volna, ha a döntőben is legyőzzük a nyugat-németeket. Miután nyolcat kaptak a csoportkörben, nem volt kérdés, melyik együttes a jobb. Azzal azonban nem számoltak Puskásék, hogy a németek a két héttel korábbi megaláztatás után tiltott szerekhez nyúlnak, ami már nem csak egy feltételezés, hanem Németországból származó tény – a Lipcsei Egyetem a dopping és a német sport kapcsolatát kutató tanulmánya készítése közben bukkant rá olyan dokumentumokra, melyek bizonyítják, hogy néhány játékos a teljesítményt és a koncentrációt fokozó pervitininjekciót kapott.

És arról is keveset hallani, hogy miután 2:0-s magyar vezetés után 3:2-re fordítottak a németek, Puskás Öcsi az utolsó percben szabályos góllal egyenlített, ám az angol játékvezető les címén nem merte megadni adta meg. Kikaptunk. Négyéves veretlenségi sorozat tört meg, de igazán a biztosnak hitt arany elvesztése a sosem múló fájdalom.

Azonban hogy ne rossz szájízzel zárjunk a válogatást, nézzük meg a már szintén szóba kerülő világraszóló, szinte csodaszámba menő londoni 6:3-as siker góljait.

(Fotó: MTI, whoateallthepies.tv)