Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Fantasztikus képességű játékosok összejönnek saját kontinensükön, és labdarúgást imitálva, sőt, inkább parodizálva nyaralnak egy hónapot. Bosszantó, nézhetetlen, sőt kínos a lassan értelmetlenné váló ANK. Mi történik Afrikában?

Dühös vagyok.

Dühös, mert pontosan tudom, hisz látom hétről hétre, hogy tehetséges, kiváló képességű focisták kerülnek ki Afrikából, akik a világ legerősebb klubjaiban bizonyítanak. A világ legjobbjai. Egyenként. Európában akár csapatban is.

Ehhez képest mit látok most az Afrikai Nemzetek Kupáján? A büdös nagy alibizést, a labdarúgás megszégyenítését.

Elveszett a varázs. Oda a különleges hangulat, az ismeretlen tehetségek felfedezése, kutatása. Emlékszem, bő egy évtizede még ott pihent az asztalomon a rongyosra forgatott újság a csapatok kereteivel, minden egyes meccset gyermeki kíváncsisággal vártam, és próbáltam azonosítani a furcsa zöld mezben játszó 7-est, aki gazellatermetével és gyorsaságával húzta meg a jobb szélt, vagy a sárga trikós csupa izom középcsatárt, aki elemi erővel döntötte halomba a védőket, miközben ünneplő tömegek zenéltek és táncoltak a rozoga lelátókon.

Zseniális játékosok bukkantak elő minden tornán, és olyan természetes ösztönösség sugárzott belőlük, ami már akkor is ritka volt Európában. És akik aztán komoly karriert futottak be Európában is. Mertek és szerettek játszani. Abédi Pelé, Rashidi Yekini, François Omam-Biyik, Jay-Jay Okocha, Finidi George, Samson Siasia, Khalilou Fadiga, Anthony Yeboah, George Weah, Nwankwo Kanu, El Hadji Diouf, Samuel Eto'o. Ugye ismerős? És a sor még hosszan folytatható lehetne. Sőt, folytatom is, mert a 2013-as tornán is olyan zseniális focisták léptek pályára, mint például Seydou Keita, Emmanuel Adebayor, Asamoah Gyan, Kwadwo Asamoah, John Obi Mikel, Didier Drogba, Yaya és Kolo Touré, Salomon Kalou.

Épp ezért kiábrándító és bosszantó, amit az elmúlt években, de főleg amit idén, Dél-Afrikában láthattunk, láthatunk. Unalmas, felháborító, nézhetetlen, sőt: kínos. Ezek a játékosok klubcsapataik húzóemberei, kiváló fizikai és technikai képességekkel megáldva, mi több, mentálisan is topon vannak, máskülönben nem tudnának boldogulni a Chelsea-ben, a Juventusban, a Manchester Cityben vagy épp az Arsenalban. És kiváló munkájukért elképesztő pénzeket is vágnak zsebre.

Ez mégis hogy jön ide? Talán úgy, hogy ezek a hazájukban istenként számon tartott és úgy is kezelt sportolók egyáltalán nem halnak meg az országukért, a nemzeti csapatért. Legalábbis én ebből semmit sem veszek észre. Ezek a jóllakott és gennyesre megfizetett sztárok bámészkodnak, lézengenek a pályán, a futball paródiáját adják elő, és várják a megváltást, de leginkább a hármas sípszót. Na meg azt, hogy ha ők nem is, de majd a sámán, a látó, a törzsi vezető jóslata vagy a rituáléja amikor a birkavért az öltöző falára fröccsenti, megmenti őket, és a mindenható közbenjárásával valahogy megnyerik a szokásos iksz végén a tizenegyeseket.

A világon nincs még egy olyan torna, ahol ennyi tizenegyespárbaj lenne, mint az Afrika-kupán. Mert a döntetlen az nem vereség. Ebben mondjuk szemernyit sem változott a kupa az elmúlt húsz–harminc évben, akkor és most is a 0–0 és az 1–1 volt a slágereredmény. Ám az is igaz, hogy mondjuk a nyolcvanas években nem volt ennyire tág az olló, akkor olyan nemigen akadt, hogy az egyik ország játékosának havi fizetése jóval magasabb volt, mint az egész torna összdíjazása. És nem volt akkora különbség tudásban sem. Sőt, volt olyan évjárat, amikor öt–hat bombaerős afrikai válogatott küzdött a serlegért (Kamerun, Ghána, Szenegál, Nigéria, Egyiptom, Elefántcsontpart).

Most egy Elefántcsontpartnak lazán hülyére kellene vernie gyakorlatilag bárkit, mint ahogy azt meg is mutatták Tunézia ellen (3–0). Ehhez képest a negyeddöntőben 2–1-re kikapott és kiesett az egyetlen üde kivételnek tekinthető Nigériától. (A Szupersasok jóval kevesebb sztárt vonultatnak most fel, a megfiatalított gárda azonban éhes, küzd, hajt, és nem mellesleg nyerni akar. És talán fog is.)

Igen, a legjobb példa Elefántcsontpart. Félelmetesen erős játékoskerettel rendelkeznek már jó néhány éve az Elefántok, és várják, hogy végre megduplázhassák Afrika-kupa-sikereik számát – kettőre. Az elmúlt négy tornán háromszor jutottak elődöntőbe, de nyerni nem tudtak, még mindig csak az 1992-es sikert véshették a kupára. Drogbáék iszonyú sokat güriznek klubjaikban, a legjobb csapatok mezében döngetik mellüket – és jól is játszanak. És meggyőződésem, hogy szeretnék is megnyerni a kontinenstornát, csak valahogy nem tudnak felpörögni. Az európai hajtás és az európai hideg után hazarepülnek Afrikába, egy hónapig elvannak barátok közt, jól érzik magukat, imádja őket a szurkolótáboruk.

Kvázi nyaralnak, pihengetnek. Ja, hogy néha játszani kell? Nem gond, mivel úgyis jobbak vagyunk, valami majd csak lesz, le van szarva a taktika meg a szervezettség, inkább fusson a másik, én eleget loholok a klubomban. Csakhogy mindig akad egy olyan válogatott, amely jobban akarja a diadalt, amelyiknek fontosabb, hogy kielégítse a szurkolói igényeket. És épp ez az, ami dühítő. Hogy ezek a játékosok sokkal többet is tudnának. Ha akarnának.

Aztán persze a világbajnokságokon derült ki igazán, hogy egyéb korlátok is vannak, mert oda aztán már biztosan nem pihenni mennek a sztárok. Oda tényleg a krém kerül ki, a kontinens legeslegjobbjai. Az 1990-es kameruni csoda óta (negyeddöntő) nem nagyon villantott afrikai válogatott, hiába a méregerős játékoskeret. És ez bizony elsősorban taktikai, de főleg mentális korlátok miatt lehetséges. Ülhet a kispadon bármilyen európai szaktekintély, feltörekvő fiatal, a nyelvükön beszélő francia, német vagy holland kapitány, esetleg kiöregedő korábbi nemzeti ikon, nem képes egységbe kovácsolni, megregulázni az egyéniségeket. Akik hazájuk mezében meg sem közelítik azt a teljesítményt, amit a jól fizető klubjukban.

Persze nem csak a játékosok hozzáállása bosszantó, hanem a körülmények is. Afrikában szomorúan nagy a szegénység, azonban egy–két füves pályát rendben, élhető állapotban tartani nem teljesíthetetlen elvárás. Ahol ilyen nagyszabású tornát rendeznek, alapvetésnek kellene lennie. Arra nincs mentség, hogy Dél-Afrikában három évig hozzá se nyúljanak a gyephez. Ott, ahol 2010-ben világbajnokságot rendezhettek jó körülmények között, most a szántásban kell játszaniuk ezeknek a jóembereknek. Tunézia például ki sem akart állni a Togo elleni csoportmeccsére, mert a pályán csak nyomokban lehetett füvet felfedezni, azt is csak együtt, csomókban. Ghánának többek közt azért is kellett búcsúznia az elődöntőben, mert a Mbombela Stadionban rendezett találkozón Isaac Vorsah képtelen volt rendesen megrúgni a maga tizenegyesét.

De akadt olyan jelenet is, amikor a senkitől sem zavartatott Burkina Fasó-i játékos elhasalt a félpályánál. Mókás volt, esetlennek tűnt a fickó. Aztán az ismétlésen, lassítva látszott, micsoda akadályokat kellett volna leküzdenie. Ezek persze némiképp magyarázhatóak képességbeli hiányosságokkal is, de azért az egyértelmű, hogy egy angol pályán más játékot láthatnánk ezektől a futballistáktól. És a körülményekhez hozzátartozik a vuvuzela is, amely igazi helyi kuriózum volt anno, és amelynek fülsiketítő és monoton zaját akkor is nehéz elviselni, ha van jó foci. Hát még így. És akkor még nem is említettem a teljesen amatőr, komolytalan, kabaréba illő játékvezetést. Épp olyan, mint a színvonal. (Az egyik elődöntőt botrányosan össze-vissza fújó tunéziai Szelim Zsedidit el is tiltották.)
Fáj nézni ezt az egész kutyakomédiát, ráadásul kétévente megrendezik a tornát, sőt, most épp évente, hogy kikerülje a világbajnokságot. De miért? Hogy többet lóghassanak az urak?

Méltatlan, ami az Afrika-kupán zajlik. Úgy cakompakk minden. Méltatlan a szerencsétlenül, mérhetetlen nagy szegénységben élő, ám a csapatukért rajongó lakosokkal szemben. És méltatlan a focival szemben is. Kérjük vissza a régi, varázslatos, őszinte afrikai focit!

(Fotó: Europress/Getty)

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.