Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

2013. április 14-én Bécsben lefutottam életem második maratonját. Hogy hogy sikerült? Jól… egész jól. Napló és helyszíni riport az ilyen jellegű versenyek hangulatáról, és az is kiderül, milyen nehézségekre kell felkészülni annak, aki maratonra vagy hosszabb távokra készül. Stratégia, kötelező kellékek, és egy trükk, amivel energiát lophatsz.

Tudom, grandiózus terv több mint fél órát javítani az időmön, de távolról sem lehetetlen! Nem kell hozzá más, mint 5:20-as átlagtempót futni, vagyis öt perc húsz másodperc alatt futni a kilométereket. Tekintve, hogy az utóbbi időben szinte mindig öt perc körüli átlaggal vagy még ez alatt futottam, bizakodó voltam.

Versenyszellem és élvezet

Csinos időeredményeim futótársaimnak is szemet szúrtak, így többen is engem pécéztek ki legyőzendő riválisnak. Ez egyrészt nagyon hízelgő volt, de feszélyezett is. Rögtön nagyobb lett a tét. A versenyszellem jó dolog, de csak egy bizonyos fokig, egy hosszútávfutót könnyen belehajthat egy erőn felüli tempóba.

42 195 méter rohadt sok, és ezt ismét meg kellett állapítanom. Nehogy azt higgye bárki is, hogy a maratonisták úgy futják le ezt a távot, hogy meg sem érzik! A 21. kilométer környékén a mi elménkben is óhatatlanul felmerül az a rémisztő felismerés, hogy "úristen, még hátra van ugyanennyi!” Akkor mégis hogyan tudjuk megcsinálni? Úgy, hogy élvezzük. Az ember tudatosítja, hogy ezt önként vállalta, azért van itt, hogy fusson, hogy végigcsinálja. Sétálgatni, lustálkodni bármikor, bárhol és bárki tud. Ezt viszont jóval kevesebben, bár azt hiszem, hogy a kevés szót nem árt idézőjelek közé tenni, amikor az ember körbenéz a 42 kilométeren keresztül hömpölygő, harmincezres tömegen.

Final Countdown

Nagy nehezen eljutottunk a rajtterületre, ahol már több ezer versenyző készülődött a nagy megmérettetésre. Mindenki izgatottan, de jókedvűen ellenőrizte a felszerelését. Ha valami nem stimmel, azt később már nagyon nehéz orvosolni. Egy cipőben maradt kavicson pedig simán el lehet bukni az egész maratont! A bemelegítést sem szabad elhanyagolni: én a magam részéről már mindkét lábamat vastagon bekentem bemelegítőkrémmel, mire észrevettem, hogy igazából vazelint használtam. Sebaj, kisebb lesz a légellenállásom! A folyóügyeket sem árt ilyenkor elintézni. A szemérmesek beálltak valamelyik toi-toi előtti hosszú sorba, a kevésbé szégyenlősek meg az útszéli bozótost áztatták.

Végre elfoglaltuk a rajtpozíciónkat, ahol a szervezők kísérletet tettek arra, hogy a Final Countdown  és a Kék Duna keringő négyezer decibeles megszólaltatásával hozzanak minket harci hangulatba. Én azonban inkább stresszes állapotban voltam, mert akkor vettem észre, hogy az egyik legfontosabb dologról megfeledkeztem: a gondosan szelektált zenei playlistről! Szerencsére viszonylag hamar össze tudtam rakni egy kissé hevenyészett listát.

Oroszlánok és zombik

És végre megszólalt a duda, elrajtoltunk! Ezt a tömeg miatt nagyjából úgy kell elképzelni, mint amikor az éjszakai négyeshatos befut, és mindenki megindul, hogy szerezzen egy ülőhelyet. Harmincezer ember az harmincezer ember! A szlalomozást leszámítva azért ennek volt egy jellegzetes hangulata. Fantasztikus érzés volt ennyi emberrel együtt teljesíteni ezt a távot, figyelni, hogy ők hogyan küzdötték le a kilométereket és önmagukat.

Én szépen ráálltam egy kellemes 5:30-as utazó sebességre. Ez az a tempó, amit szinte megerőltetés nélkül tudok tartani. Városnézés. Az első 25–30 km erről szólt. Hagytam, hogy magától pörögjön a lábam, miközben utasként nézelődtem ki a fejemből. Megkerestem a jó csajokat a tömegben, röhögtem a Pókembernek, óriásnyúlnak, Batmannek vagy sörösüvegnek beöltözött őrülteken, és döbbenten néztem a mezítlábas fazonokat. Még egy-egy fotóra is futotta az erőmből. Olvasgattam a különböző táblákat, amiket a szurkolók lóbáltak. A kedvencem a „Run like zombies are chasing you” volt. Egyébként azon gyakran szoktam tűnődni futás közben, hogy biztos meg lehetne dobni a maraton átlagidejét egy–két perccel, ha bevetnének néhány oroszlánt. Záróbusz helyett féltucat éhes nagymacska mondjuk.

Nagyon jó időtöltés még a közönség hergelése. A csodálatos idő miatt rengeteg szurkoló volt kint, legtöbbjük általában egy ismerősét, barátját várta az emberáradatban. Persze ettől még biztatják a többi futót is, csak nem túl nagy intenzitással. Jávor Dani barátom mutatta meg nekem, hogy lehet ezeket az emberek megcsapolni egy kis energiára. Nem kell mást tenni, csak egy picit buzdítani őket, jelezni, hogy „gyerünk-gyerünk”, tessék minket lelkesíteni! „Give us some energy!” – kiabáltam párszor, és rögtön felpörögtek, tapsoltak, kiabáltak. Lúdbőr, óriási vigyor, eufória minden alkalommal. És a következő öt kilométerre megint megvolt az energiám.

A kínkeserves hetes

Mindig akad egy–két olyan futó, akikkel hasonló tempóban futsz. És ebből gyakran ki is alakul egy mini verseny. Mindketten úgy csináltok, mintha nem lenne tudomásotok a másikról, de azért közben a szemed sarkából figyeled a másikat. Az ilyesmi ébren tartja a versenyszellemet, de arra nagyon kell vigyázni, hogy ha a kiszemelt vetélytárs gyorsabb, mint mi, akkor el kell tudnunk engedni. Csak saját magunkhoz szabad igazodni! Lehet, hogy az a másik versenyző évek óta a futja a maratonokat, vagy épp ellenkezőleg, egy kezdő, aki nem tudja jól beosztani az erejét, és a 33. kilométernél ott fog kutyagolni a leállósávban – hány ilyet látni!

Mert ez a sport az önfegyelemről szól, meg arról, hogy minél pontosabban megismerd a képességeidet, a határaidat. Tulajdonképpen az egész maraton az utolsó hét kilométeren dől el. Az addig megtett 35 kilométer csak arra kell, hogy megfelelően kifáraszd magad. Aztán ott, az utolsó szakaszon kiderül, milyen fából is faragtak!  Hogy tudod-e tovább nyomni még akkor is, amikor már minden sejted azt sikítja, hogy állj! De ha ilyenkor össze tudod szorítani a fogad, le tudod győzni magad, a tested csodával határos módon előkapar valahonnan mélyről valami nagyon ősi erőt. És ilyenkor érzed, hogy élsz! Hogy megállíthatatlan vagy.

Nagyjából tartottam a tervezett tempót. Sőt még azt is sikerült összehoznom, hogy a második 21-et gyorsabban futottam, mint az elsőt. De egyre többet kellett nyomnom magamnak a pozitív mantrát: „tele vagyok energiával.” „ Könnyű vagyok, mintha csak most kezdtem volna.” De valójában egyáltalán nem voltam az.

Éreztem, hogy a combizmaimat csak egy hajszál választja el a görcstől, a korábban benyomott magnézium ellenére. Úgyhogy nagyon oda kellett figyelnem, hogy ne erőből, görcsösen fussak, hanem továbbra is könnyedén, ruganyosan. Az egyik utolsó frissítőpontnál összefutottam a korábban említett szimpatikus arc a piszoár mellől. Az volt a tervem, hogy rátapadok, és megpróbálom az utolsó kilométeren lefutni. De hamar be kellett látnom, hogy esélyem sincs. Riválisom úgy elhúzott, mint a vadlibák.

Behind the wheel

Sebaj, még meg lehet az áhított 03:45-ös idő. Vicsorgok, fújtatok, de tartom a tempót. Közben duruzsol a fülembe a Depeche Mode-tól a Behind the Wheel egy remixe, az ide illő szöveggel „Drive, you're behind the wheel…” A célhoz vezető utolsó kilométer egy kissé emelkedő, de tök egyenes szakasz volt, a rengeteg szurkoló pedig fantasztikus hangulatot varázsolt. (Borzalmas még belegondolni is, mit érezhettek a bostoni futók, amikor ezekben az euforikus pillanatokban az a két rohadék robbantott.)

Végre bekanyarodtunk a Weltmuseum előtti térre, ott volt a cél néhány száz méterre előttem. Oldalt szurkolók százai, pompomlányok, kivetítő, és egy szép sárga befutószőnyeg. Gyerünk! Felszínre hoztam erőm utolsó cseppjeit is, és lépésről lépésre elkezdtem gyorsítani. Hajrá! A célba érve hatalmasat kiabáltam.

Megvan, lefutottam életem második maratonját!

Amilyen gyorsan csak tudtam, leállítottam a Runkeeperem, és megnéztem az időeredményemet. De nem azok a számok néztek vissza rám, amit szerettem volna. 03:51:56. Tudom, hogy hülyeség, de csalódott voltam. Majdnem hét perccel alatta maradtam a kitűzött célnak. Döbbenetes, hogy milyen hülye az ember – főleg ha futó. Hiába tudom, hogy így is 24 percet javítottam az időmön, mégis beárnyékolja az örömöm, hogy nem sikerült teljes mértékben a kitűzött cél.

Sebaj, majd októberben, Frankfurtban!

(Fotók: Europress/Getty, McMenemy Márk)

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.