Csütörtökön eldőlhet Pintér Attila jövője (frissítés: eldőlt), akit sokan már a kinevezésekor bíráltak, mások pedig megosztó, de korábban sikereket is hozó személyiségként beszélnek róla. Úgy gondoltuk, ahhoz, hogy igazán megismerjük és talán meg is értsük Pintér Attilát, nem elég a válogatottal kapcsolatos ténykedésével, vagy akár focis pályafutásának korábbi állomásaival foglalkoznunk. Autóba ültünk, és elindultunk hát a régmúltja felé.
Első állomás: Napsugár (akkor: Rajk László) óvoda
Csendes utca a gyönyörű természeti adottságait kevésbé szép építészettel kompenzáló Salgótarjánban. Talán ha kivezeti a csapatot az Eb-re, legalább egy szolidabb emléktáblát elhelyeznek majd a szocreál óvoda falán – úgy látszik, az ifi Európa-bajnoki cím vagy a válogatottság ehhez még kevés –, hogy ide járt Pintér Attila. Egyelőre csak a szokásos címeres tábla és Ibolya néni fogad, utóbbi nagyon kedvesen. Már a telefonban is szabadkozott, hogy nem emlékezhet minden gyerekre, főleg nem évtizedek távlatából, de mi bizakodunk.
„Már akkor is a mindene volt a labda” – meséli Ibolya néni, mi pedig reméljük, hogy ennél a bárki által kikövetkeztethető dolognál több is eszébe jut majd. Próbálunk kérdésekkel segíteni, jó gyerek volt-e, hogy jött ki a társaival, kiemelkedett-e valamiben. Megtudjuk, hogy nem volt kifejezetten jó kisfiú, sőt: egy, az üveggyárban dolgozó kubai pár gyerekét állandóan csúfolta, de a többiekkel is nehezen jött ki. Mi lehetett ennek az oka? – tudakoljuk, ám az akkoriban frissen végzett pedagógusként dolgozó Ibolya néni hangsúlyozza, csak a tippje az, hogy nem tudta jól kifejezni magát, el is küldték logopédushoz, de már nem emlékszik, mennyit javított ez a kommunikációján.
Közhely, de nem lehet megkerülni a kérdést: mi volt Pintér Attila jele? Ibolya néni nem tudja, ilyen régi dokumentumok pedig nincsenek már, de célzott érdeklődésünkre cáfolja a pletykának tűnő értesülésünket, hogy a kapufa. Mint mondja, ennél egyszerűbb jelek voltak, a szokásos katicabogár, kisautó, gomba, ilyesmi. Megköszönjük a segítségét, és továbbindulunk.
Második állomás: 2. számú (akkor: Élmunkás utcai Vörös Csillag) általános iskola
Salgótarjánról mintázhatták a Tetrist, gondoljuk, ahogy a belváros kockaépületei között az iskola felé tartunk. Az emléktábla hiányán már nem lepődünk meg, az aulában keressük a Diákok, akikre büszkék vagyunk feliratot, meg is találjuk, de mintha csak szavalással, matek- vagy irodalmi versenyen elért eredménnyel lehetne oda felkerülni, úgyhogy nem böngésszük tovább a listát. Vár minket Pintér Attila felsős osztályfőnöke, Aranka néni. Megörülünk, amikor egy láthatóan régi osztálynaplóval fogad. Igen, ez az 1977/78-as tanév hatodik bé osztályának naplója, oda járt Pintér Attila.
Év végi jegyek: szorgalom hármas, magatartás kettes. Kérdőn nézünk a tanárnőre. „Csak a nagyon kezelhetetlen gyerekeknek adtunk kettest. Attilával viszont nem ez volt a fő baj: megpróbálta kiközösíteni, pontosabban a többiekkel kiközösíttetni azokat, akikkel nem jött ki jól. Egyszerűen hozzájuk se szólt, még csak nem is köszönt nekik, ha mégis akart tőlük valamit, csak füttyentett. Nagyon nehéz helyzet volt ez nekem mint osztályfőnöknek, ráadásul folyamatosan panaszkodtak a többiek szülei, hogy milyen káromkodásokat tanultak a gyerekeik az iskolában” – Aranka néniből dől a szó, érződik rajta, tényleg komoly kihívás lehetett ez neki anno. „Hiába beszéltem neki, mintha meg se hallotta volna. Ha mégis, akkor pedig mindig ráfogta valakire vagy valamire.”
Nézzük tovább a jegyeket: Attila év végére kettesre javította a félévi bukását nyelvtanból, az Aranka néni tartotta kémiából hármas volt („a víz összetevői közül csak a hidrogént tudta, de ezt később hetvenszázalékos eredményként magyarázta”), minket viszont jobban érdekel, hányas volt testnevelésből: ötös. Talán a tesitanárának emlékei a leginkább fontosak nekünk, kiderül, ő már nem dolgozik az iskolában. Szerencsére Salgótarján városi volta ellenére is megvannak a falusi reflexek, mindenki tudja, hol tölti nyugdíjaséveit Laci bá.
Harmadik állomás: Italbolt
Bízunk benne, hogy törzshelyén találjuk Laci bát, és a pultos tényleg úgy bök a fröccse mögül a lenémított tévét szemlélő férfi felé, ahogy egy tapasztalt recepciós irányítja a tudatlan ügyfeleket. Érkezésünk felvillanyozza a testnevelő tanárt: Attila vitte tanítványai közül a legtöbbre, azóta is követi a pályafutását. „Idegenben, tétmeccsen még nem kaptunk ki!” – emeli fel a hangját és mutatóujját, kissé felbolydítva a kocsma békéjét, pár percbe telik, míg visszatér az alapzaj és legyintve visszahúzódik asztalunktól a többi vendég.
Nehezen jutunk el az aktuális helyzet elemzésétől Csányin és a lakáshitelezésen át az általános iskolához, de újabb két kisfröccs után azért sikerül. Látszott, hogy sokra fogja vinni! Jól bánt a labdával, mindig ő volt a csapatkapitány, ha fociztunk, csak akkor nem, amikor a pásztói általános csapata ellen nyerni tudtunk. Nagy szervező volt mindig: még a kötélmászásnál is az összetartást szervezte, és a szekrényugrásnál is a tolódást gyakorolta! – meséli egyre nagyobb beleéléssel a tegeződéshez ragaszkodó Laci bá, aki szerint simán verhetőek lesznek a románok kinn is. „Idefigyeljetek, mindig azt mondtam, nem lehet egy meccs alatt behozni évek lemaradását. Van, akinek tetszik a játék, van, akinek nem, én szeretem a magyar válogatottat, mellette vagyok végig. Egészségetekre!”
Update: időközben kirúgták Laci bá büszkeségét, már nem Pintér a kapitány.
(Fotók: Fortepan. A történet helyenként fikciós elemeket tartalmaz.)